6 évnél régebbi cikk

A Svájci Gárda
Fehérvár Médiacentrum fotójaA Svájci Gárda

Kevés olyan katonai alakulat van a világon, amely az egy főre vetített, turisták által készített fényképfelvételek tekintetében versenyezni tudna a mindenkori katolikus egyházfő fegyveres alakulatával. Bizton állíthatjuk, hogy az a svájci gárdista, akiről nem készül évente több száz fotó, inkább a kivételt, semmint a szabályt erősíti. Senki nem jön haza úgy a Vatikánból, hogy ne próbált volna meg legalább néhány fotót készíteni ezekről a legényekről, akikről mai posztunk szól. Nézzünk egy kicsit a színfalak mögé, s ne elégedjünk meg annyival, hogy jajj, de cukik azokban a színes cuccaikban.

Machiavelli hazájában és korában igazán kevés állami felsővezetőnek kellett elmagyarázni, hogy miről is szól az uralkodás, a hatalomgyakorlás. A középkori pápaság amúgy sem szűkölködött összeesküvésekben, mérgezésben vagy tőrben végződő pusmogásokban, emberek és/vagy szervezetek átállásaiban, ideológiai csetepaténak álcázott, valójában nyereségvágyból elkövetett árulásokban. Ilyen szempontból pontosan olyan volt, mint bármelyik korabeli világi állam, maximum a kurtizánok nem voltak annyira szem előtt és több bíborossal lehetett találkozni az utcákon.

Mivel a pápák már a középkorban sem voltak feltétlenül hülyék, két mise között azért el-elgondolkoztak azon, hogy milyen fegyveres testülettel lehetne garantálni legalább a legszűkebb értelemben vett Vatikán (és csúcsvezetői) biztonságát. Lévén, hogy lehetőleg becsületes, viszonylag nehezen megvesztegethető, állhatatos és jól képzett katonákra gondoltak, az amúgy csodálatos itáliai tájak szülöttei értelemszerűen nem jöhettek számításba. Először a franciákra gondoltak, de annyi bor nem állt Őszentsége rendelkezésére, na meg hogyan is nézett volna ki, ha a keresztény világegyház központjának őrzői egyik csúnya nemi betegségből a másikba esnek? Tartalék opcióként ott voltunk még mi, magyarok, de úgy tűnik, a XV. század utolsó harmadában a Mátyás-féle fekete sereg sokkal jobban fizetett, vagy a magyar aranyforint volt csábítóbb a rómainál.

A pápai államot csak az 1929-es Lateráni egyezmény óta hívják Vatikánnak (hivatalosan és latinul: Status Civitatis Vaticanae, azaz Vatikánvárosi Állam), de jelen írásunkban az egyszerűség kedvéért az ezt megelőző időszakra vonatkozóan is ezt az elnevezést használjuk. 

Mivel kizárólag hithű, a katolikus egyház iránt mélyen elkötelezett keresztényekben gondolkodtak, az északnémet, illetve skandináv térség kiváló viking génekkel rendelkező lakói eleve kiestek a szórásból, akárcsak a jó harcos hírében álló, ámde zömében muszlim arabok. A spanyolokról, akik akkoriban (a XV-XVI. századok fordulóján járunk) leginkább ártatlan emberek máglyára vetésével (lásd inkvizíció) és félmeztelen, kőbaltás indiánok lemészárlásával (lásd Amerika felfedezése) tudtak bekerülni a bulvárhírekbe, inkább ne beszéljünk, úgyhogy maradtak az Alpok völgyeinek őslakói, közülük is főleg a német nyelvű kantonok polgárai, akik valamennyi előfeltételnek megfeleltek.

A svájciak amúgy évszázadokon keresztül kedvelt testőrei voltak a nyugat- és dél-európai királyi és főnemesi udvaroknak. Már a XII. századtól kezdve felbukkantak Spanyolországban, egyes német királyi és választófejedelmi házaknál, de Franciaországban és Olaszországban is szívesen fogadták őket. Az ok triviális és nekünk, kelet-közép-európaiaknak talán szokatlan is: ha a helvétek egyszer megállapodtak a zsoldban és kézfogással megpecsételték a megállapodást, onnan kezdve kenyéradójuk védelmezése volt az életcéljuk. Hiába ajánlott valaki más akár kétszer-háromszor annyit, a szerződés lejártáig ezek az élhetetlen idióták nem tágítottak esküjüktől és nem fordultak gazdájuk ellen. A zsoldosszerepet egyfajta ideiglenes külföldi munkavállalásnak tekintették, hiszen (tudom, kicsit hihetetlennek fog tűnni) Svájc évszázadokig Európa egyik legszegényebb régiójának számított. A meló végeztével fogták magukat és a lóvéval a zsebükben hazamentek a hegyeik közé. Úgy értem: azok, akik a szerződés lejártakor még életben voltak, hiszen középkori zsoldosnak lenni nem volt az a kifejezetten nyugdíjas állás.

IV. Sixtus, a nevezetes kápolna építtetője már 1479-ben elkezdte a kiváló felkészültségű, megbízható katonák hírében álló svájciak toborzását, de intézményes formában csak II. Gyula, sorrendben a 216. pápa szentesítette a helvét harcosok vatikáni jelenlétét azzal, hogy 1506. január 22-én létrehozta svájciakból toborzott személyes testőr-századát. A 150 marcona legény parancsnoka az Uri kantonbéli Kaspar von Silenen kapitány volt, akinek vezetésével végiggyalogoltak Svájctól Rómáig, majd a Piazza del Popolón át bemasíroztak a Vatikánba, ahol maga a Pontifex Maximus fogadta őket: a Svájci Gárda megszületett. Erre a napra minden évben ünnepélyes körülmények közepette emlékeznek meg a Szent Péter bazilika előtti téren, s aki van olyan szerencsés, hogy pont akkor sétál az Örök Városba ékelődött egyházi állam utcáin, bizony élesítheti a fényképezőgépét.

Fennállása 511 éve alatt a Pápai Svájci Gárda (hivatalos latin nevén a Pontificia Cohors Helvetica) különösebb katonai csetepatékba nem bonyolódott, talán egyetlen komolyabb kivétellel: VII. Kelemen pápa védelmében 1527 májusában összecsaptak V. Károly német-római császár fellázadt, Rómát fosztogató katonáival. A történelemben nem először a mennyiség győzedelmeskedett a minőség felett: a 190 gárdistából 150 életét vesztette, a pápának viszont (igaz, csak átmenetileg) sikerült egérutat nyernie, de ez egy másik történet…

A Svájci Gárda külsőségeiben is őrzi azokat a hagyományokat, amelyekre támaszkodva ez a jelenleg 110 fős alakulat (92 sorállományú és 18 hivatásos tiszt és altiszt) legalább annyira ismert, mint a náluk hetvenszer nagyobb francia Idegenlégió, pedig jóval kevesebb vér tapad a kezükhöz, ráadásul még Rejtő se írt róluk.

Lássuk akkor a munkaköri leírásukat és egyenruhájukat, amelyek megérdemelnek egy kitérőt.

Munkájuk a dolgos hétköznapokon nem valami látványos: főként a vatikáni államhatárt jelképező római városkapuknál állnak és egyfajta portaszolgálatot ellátva ellenőrzik a belépni szándékozók iratait. Az ő dolguk, hogy a sok tétova turistának elmagyarázzák: a Vatikán tényleg egy külön állam, ahová nem lehet csak úgy besétálni; tessék csak sorba állni a kapuknál, majd a kijelölt útvonalon sétálva lehet bámészkodni, fotózni meg minden. A kiemelt vatikáni utcasarkokon álldogáló kékruhás alakok is hozzájuk tartoznak; nehogy azt képzeljék, hogy folyton abban a mulatságos bohócruhában flangálnak. Azzal a fehér gallérral éppen elég bajuk lehet szegényeknek: a kiképző őrmesterek személyisége a világ valamennyi hadseregében az oroszlán, a görény, a szarka és a lajhár legjobb antropomorf tulajdonságaiból ötvöződik, miért lenne ez másként a Svájci Gárdánál?

Őrségben a gárdisták (Fotó: The Daily Beast)

A közlegényeknek a Vatikánban sincs egyszerű dolga, Szentháromság ide vagy oda.

De nehogy azt higgyük, hogy csak ajtónállói vagy objektumőri feladatokat látnak el. Ők kísérik például a Szentatyát hivatalos és magánútjain, kül- és belföldön egyaránt. Ne feledjük, a pápának már egy római kiruccanás is külföldnek minősül, figyelemmel a Vatikán mindösszesen 44 hektáros felségterületére. Valljuk be, egy ekkora nagyságú földért egy átlagos magyar oligarcha le se hajolna.

Persze a személyi biztosítók nem díszegyenruhában poroszkálnak a híres pápamobil mellett. 1981 óta, amikor II. János Pált a török Mehmet Ali Ağca megpróbálta agyonlőni, a Svájci Gárda civilruhás testőregységgel is rendelkezik, akik nincsenek annyira szem előtt, viszont alabárd és kard helyett a legkorszerűbb tűzfegyverekkel és a küzdősportokban elsajátított jártassággal veszik fel a küzdelmet bárkivel, aki engedély nélkül túl közel került a pápához és vélelmezhető, hogy ártani akar neki. Ezek a srácok a svájci katonai titkosszolgálathoz járnak rendszeres továbbképzésre, de napi kapcsolatban állnak a világ élenjáró terrorelhárítói szervezeteinek mindegyikével, az amerikai FBI-tól az izraeli Moszadon át a brit MI5-ig, amin nem is csodálkozunk: a katolikus egyházfő egyike a világ legveszélyeztetettebb (és ebből kifolyólag legvédettebb) politikusainak.

A svájci törvények 1927 óta kifejezetten és egyértelműen tiltják svájci állampolgárok külföldi fegyveres erőkhöz történő csatlakozását, a vatikáni gárda azonban nevesített kivétel a szigorú szabály alól.

A Svájci Gárda díszelgő egyenruháját mindenki ismeri, és a közkedvelt városi legendának feltétel nélkül bedőlve szintén (majdnem) mindenki úgy tudja, hogy Michelangelo alkotása. Nos, ez speciel nem igaz. Jóval később, csak a huszadik század elejének egyik neves gárdakapitánya, bizonyos Jules Repond ezredes tervezte 1914-ben, Raffaello freskói alapján. Minden gárdista személyre szabott cuccot kap, amit a pápa személyesen áld meg. A szolgálati idő végén az egyenruhát rituálisan megsemmisítik egy speciális darálóval (tényleg!), nehogy később visszaélésre adjon lehetőséget.

A teljes, nagytotál díszegyenruha (amit nagyon-nagyon ritkán, például eskütételkor vagy pápatemetésen viselnek) állítólag 154 darabból áll és a rutinosabbaknak is két teljes órájába telik, amíg előírásszerűen felöltik. A 230 centi hosszú hagyományos alabárd pedig az alapfelszerelés alapja – már ha lehet ilyet mondani. A kék-piros-sárga színeket a firenzei Medici családtól vették, akik az évszázadok alatt négy pápát és tucatnyi más egyházi vezetőt (bíborost, érseket és püspököt) adtak a katolikus anyaszentegyháznak.

A sorállomány tagja egy kétéves, megújítható szerződést ír alá, melynek anyagi ellentételezését 1300.- euró nettó (körülbelül 410 ezer forint) havi alapjárandóság képezi. Ezt az összeget még kiegészítik a túlóradíjak és a különféle pótlékok. A gárdisták a szolgálat ideje alatt természetesen teljes és ingyenes ellátásban részesülnek (szállás, étkezés, egészségügyi ellátás, balesetbiztosítás), ráadásul háromhavonta egyszer ugyancsak térítésmentesen utazhatnak haza madárfüttyös falujukba. Tény, hogy a német autógyári szakmunkások béréhez képest ez az 1300 euró nem tűnik soknak, de ne feledjük a teljes ellátást, valamint azt, hogy a hagyományos svájci spórolási hajlandóságot tovább erősíti az a részlet, hogy a Vatikánban elég kevés a kísértés, ami megzavarhatná a huszonéves fiatalemberek fejét.

A sorállományú gárdisták az alábbi feltételeknek kell megfeleljenek:

  1. katolikus vallású, feddhetetlen előéletű svájci állampolgár;
  2. letöltött katonai szolgálatú, 19-30 év közötti nőtlen férfi;
  3. legalább 174 centi magas;
  4. középiskolai végzettséggel vagy ennek megfelelő más oklevéllel rendelkezik.

A felvételi eljárás egészségügyi, erőnléti és pszichológiai felmérésből áll, valamint egy alapos környezettanulmányból, ami elsősorban a jelöltek hitéleti múltjára fókuszál. A vatikáni illetékesek a svájci hadseregtől minden esetben bekérnek egy részletes szakmai jellemzést arról, hogy a fiatalember sorkatonai szolgálata alatt milyen benyomást tett társaira és elöljáróira, mi volt a katonai szakképesítése, melyek voltak az erősségei és esetleges fejlesztésre szoruló gyengéi. A sikeres felvételit követően egy öthetes, intenzív kiképzés következik, melynek során az ifjoncok elsajátítják a szakma alapjait. A kezdőkre eleinte természetesen a legegyszerűbb őrfeladatokat bízzák, s az is biztos, hogy nem a pápai hálószoba ajtajában töltik az első szolgálatukat.

Ha a jelölt több nyelvet beszél, az előnynek minősül, de ez svájciaknál nem valami ritkaság. Apropó nyelv: érdekesség, hogy az alakulat hivatalos kiképzési és vezénylési nyelve a kezdetektől fogva a német, de a hűségesküt minden gárdista a saját anyanyelvén (a négy svájci hivatalos nyelv bármelyikén) leteheti. Szintén hagyomány, hogy a négy őshonos svájci nemzetiség közül a németek adják a Svájci Gárda gerincét, az eddigi parancsnokok közül például csak három nem tartozott ehhez az etnikumhoz. Cserébe a parancsnokhelyettes általában francia vagy olasz anyanyelvű. Amint az látható, a politikai korrektség szelleme a Gárdát sem hagyta érintetlenül, de megnyugtatásul mondom az értük aggódóknak: kibírtak ők ennél keményebb megpróbáltatásokat is. 

Ha már a gárdaparancsnokokról esik szó: 1652 és 1847 között a beosztás gyakorlatilag öröklődött: ez alatt a közel kétszáz év alatt kizárólag a Luzern kantoni Altishofenből származó Pfyffer család tagjai kommandírozták a pápai testőrséget, az eddigi 35 főnök közül az ötszáz év alatt 11 származott ebből a famíliából.

Na ezt nevezem én katonadinasztiának, s nem azt, hogy Kovács alezredes fia is honvédtisztképzőre jár.

A legrövidebb ideig bizonyos Alois Estermann, szintén luzerni ezredes szolgált parancsnokként: nem egészen egy napig volt kinevezett vezető. 1998. május negyedikén délelőtt tízkor léptették elő, majd ugyanazon a napon este kilenckor holtan találták lakásán, 48 éves, Gladys utónevű, igencsak vonzó fehérnép hírében álló venezuelai felesége és egy csinos, karcsú, széparcú, 23 éves, Cédric Tornay nevű gárdista őrvezető társaságában. Mindhármuk fejében egy-egy golyó pihent. A hivatalos magyarázat szerint a beosztott pillanatnyi elmezavarában, szakmai sértettség okán követte el a kettős emberölést, majd öngyilkos lett. Más – kicsit rosszindulatúbb, de talán realistább – vélemények szerint a 44 éves ezredes és a fia-korú gárdista kapcsolata nem korlátozódott a parancsnok-beosztott viszonyra, meg aztán felhívják a figyelmet, hogy az őrvezető fejében talált lyuk mintha nem pont akkora lett volna, mint a másik két fejben lévő.

A vizsgálatot példaszerű gyorsasággal, két nap alatt lezárták, Estermann ezredestől pedig maga a pápa vesz végső búcsút a Gárda vatikáni kápolnájában. Lám-lám, milyen hatékonyan dolgoznak az igazi profik! – sóhajthat fel az átlagos magyar polgár, aki ezzel szemben azt látja, hogy a hazai bíróságok egy-egy zseblopási üggyel is képesek hónapokon keresztül pepecselni.

Cédric Tornay (balra), Estermann felesége és Alois Estermann (Fotó: Thinking Sideways Podcast)

A jelenlegi főgárdista Christoph Graf ezredes a Luzern kantonbéli Pfaffnauból. Neki jár egyedül fehér strucctoll a sisakjához. A most 56 éves főnök nem egy parvenü a cégnél: 1987-ben csatlakozott a Gárdához, majd szép lassan a belső hierarchia mindegyik lépcsőfokát megmászta: volt tizedes, őrmester, kiképzőtiszt, őrnagy, parancsnokhelyettes, majd 2015 februárjában Ferenc pápa előléptette ezredessé és kinevezte a Gárda parancsnokává. A nőtlenség csak a sorállományra nézve kötelező elvárás, a tisztek házasodhatnak, így Graf ezredes sem csak magának mikrózza a vacsorára szánt mirelitpizzát: felesége és két, már felnőtt gyermeke lehet büszke a papára és az ezzel együtt járó vatikáni útlevélre (a gárdisták és közvetlen hozzátartozóik automatikusan vatikáni állampolgárokká válnak, de csak a szolgálati idejükre és csak ha ott is van az állandó lakhelyük).

Christoph Graf (Fotó: Blick)

A Gárdában eltöltött legalább három évet Svájcban államilag minősített biztonsági szakemberi végzettségnek ismerik el. Az az ex-gárdista, aki ezen a területen szeretne elhelyezkedni, nem kell túl sokat bajlódjon önéletrajza szanaszét küldözgetésével, mert ennél jobb ajánlólevél kevés van a szakmában. Ha pedig ennek ellenére gondjai akadnának a civil életbe történő visszailleszkedéssel, a Freiburg im Üechtlandban működő Svájci Gárda Alapítvány pénzzel, kapcsolatokkal és tippekkel is segíti az obsitos gárdistát. Igaz, ilyesmire emberemlékezet óta nem nagyon volt szükség, hiszen a Gárda ebben is hasonlít a francia Idegenlégióra: a szerződéses idő letelte után is gondoskodik az övéiről.

Rajongj a Konteóblogért itt vagy csak simán olvasd itt.

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek