Gazprom, az orosz csodafegyver
Gazprom, az orosz csodafegyver
Gazprom, az orosz csodafegyverAhhoz, hogy bárki megértse, esetleg megpróbálja előre látni az orosz nagypolitika lépéseit, óhatatlanul tanulmányoznia kell a Föld legnagyobb földgázkitermelőjének, az orosz Gazpromnak a múltját, jelenét és működési mechanizmusát. Különösen fontos teendője ez a brüsszeli energetikai illetékeseknek, hiszen az Európai Unió gázszükségletének közel egyharmada (ezen belül a bolgár és a balti felhasználás 100, a magyar 65, az osztrák 62 és a német 45 százaléka) Oroszországból érkezik.
Romokból született
A Gazpromot 1989 júliusában, Mihail Gorbacsov elnök-főtitkár javaslatára hozták létre az addig létező, s a szovjet rendszer valamennyi betegségében (túlbürokratizálódott szervezet, adminisztratív szemlélet, apparátcsik-elfekvő) szenvedő Gázipari Minisztérium romjain. A nem sokkal korábban feltárt szibériai gázmezők kiaknázása új, kapitalista megközelítést igényelt. Ennek érdekében egy évre rá ipari konszernként szervezték újjá, és a Szovjetunió felbomlását követő tervek szerint közös, orosz-ukrán-belorusz menedzsmentnek kellett volna irányítania a három állam közös vállalatát.
Egy sikertörténet kezdetei
1992 nyarán a tervezett háromoldalú együttműködésen megmutatkoztak az első repedések, minek következtében Jelcin úgy döntött, hogy Kijevnek és Minszknek morzsákat sem ad. Kizárólagosan orosz, állami többségű részvénytársasággá alakította a céget, amely akkorra már hatvanezer embernek adott munkát és – hazai viszonylatban legalábbis versenyképes – fizetést. Az általános oroszországi gazdasági káoszban a Gazprom jelentette az üdítő, szabályerősítő kivételt: üzleti eredményei messze kiemelték nemcsak az állami cégek, de a magántulajdonú vállalatok sorából is. Együttműködési megállapodások születtek olyan nyugati partnerekkel, mint a Gaz de France vagy a finn Neste.
A Gazprom központja (Fotó: gazprom.com)
Az utolsó szalmaszál
1994-ben a Gazprom részleges privatizáció tárgya lett: a 40 százalékos állami tulajdon megtartása mellett az alkalmazottak kedvezményes áron vásárolhatták meg a részvények 15 százalékát, a többit főleg hazai és (a törvényi előírások szerint maximum 9 százalék erejéig) külföldi befektetők. A szekér olyan jól futott, hogy 1998-ban, elég komoly alkotmányjogi kérdőjelek közepette a kormány a Gazprom nyereségéből, mondvacsinált adóelmaradás behajtásával finanszírozta a küszöbön állt államcsőd elkerülését. A külföld bizalma megcsappant, a Nyugat egyre hangosabban hiányolta a kiszámíthatóbb gazdasági-üzleti környezetet.
Putyin, a nagy gázstratéga
Amikor 1999. december 31-én Vlagyimir Putyint a sors (pontosabban Borisz Jelcin váratlan lemondása) a moszkvai hatalmi piramis legmagasabb beosztásába repítette, mindenki tudta, hogy az aranytojást tojó tyúk sem úszhatja meg változások nélkül. A cég egyfelől ismét tágabbra nyitotta kapuit a külföldiek előtt, másfelől maga is terjeszkedett. Az új évezred első éveiben hosszú távú stratégiai együttműködési megállapodások egész sorát írták alá, többek között a német Ruhrgas-zal és a Wintershall-al, a holland Gasunie-vel és az olasz SNAM-mal. Európa egyre szorosabban kötődött az orosz gázhoz… 2001-ben új elnököt neveztek ki: ő a 39 éves Alexej Miller, volgai németek leszármazottja, Putyin felfedezettje és bizalmasa, aki immáron tizenhatodik éve a cég egyik csúcsvezetője. Miller jelenleg „csak” elnökhelyettes ugyan, de hozzáértők szerint továbbra is ő fújja a passzátszelet, nem pedig Viktor Zubkov elnök.
Alexej Miller (balra) és Dmitrij Medvegyev, orosz miniszterelnök (Fotó: EnetEnglish)
Főpróba?
Tizenegy évvel ezelőtt, 2006. január elsején a Gazprom megmutatta, hogy tisztában van oroszlánkörmei nagyságával és nem fél használni azokat. Az Ukrajnával akkor már hetek óta folyt, lassan parttalanná vált árvitát (nyugati szomszédja nemcsak hogy a gázszámlát nem fizette rendszeresen, de következetesen meg is csapolta a területén áthaladó gázvezetékeket) huszáros mozdulattal zárta rövidre: délelőtt tíz órától fokozatosan elzárta a csapokat, ideiglenesen ellátás nélkül hagyva nemcsak a renitens Kijevet, de fél Európát is. A probléma pár napon belül megoldódott, de a fenyegetés diszkrét illata ott lebeg kontinensünk felett: bármikor bekövetkezhet egy ismétlés, és abban is biztosak lehetünk, hogy nem a júliusi kánikulában kerül rá sor.
Döbbenetes számok
Zárásként pár szám azoknak, akik szeretnek szörnyűlködni: 2016-ban 110 milliárd dolláros forgalmat bonyolított le (ez a magyar államháztartás 2017-es költségvetése bevételi főösszegének közel a kétszerese) és 450 ezer alkalmazottja volt. Ez a vállalat adja az orosz állami adóbevételek 27, valamint az orosz GDP 6 százalékát. A szénhidrogénüzleten kívül érdekeltségei vannak a mezőgazdaságban, az építőiparban, a bankszektorban, jelentős szeletet tudhat magáénak az orosz biztosítási piacból és az írott, valamint az elektronikus médiából. Az utóbbi időben már külföldi sportegyesületek szponzoraként is fellép; évi 30 millió dolláros szerződése van például a német Schalke 04 focicsapatával, amit 2022-ig meghosszabbítottak. Nem véletlen tehát egy magát megnevezni nem kívánó NATO-főtiszt szállóigévé vált mondása: Kit érdekel, hogy ki az orosz hadsereg vezérkari főnöke? Csak Alexej Millerrel legyünk jóban!
A Schalke szurkolói és a csapat óriási meze (Fotó: JP4sport)
