Balaton, Plitvicei-tavak és érkezés az Adriára - EuroKempi útinapló első hét
Balaton, Plitvicei-tavak és érkezés az Adriára - EuroKempi útinapló első hét
Balaton, Plitvicei-tavak és érkezés az Adriára - EuroKempi útinapló első hétBár az indulásunk jócskán megcsúszott a tervezett május elsejéhez képest, de tudtuk, ami késik nem múlik. Mivel nem vagyunk időhöz kötve, még otthonosabbá tudtuk varázsolni Kempit, ráadásul a családunkkal is több időt tudtunk tölteni a nagy út előtt. Június végén aztán nyakunkba vettük a Világot.
Korábbi, kelet-magyarországi tesztutunk során felbukkanó problémák hatására elvittük négy keréken guruló szobánkat egy végső állapotfelmérésre. És milyen jól tettük! Rengeteg rejtett hiba került elő, ami nagyban befolyásolta volna utazásunkat, mint például a fékek elporladása, a jobb első futómű kotyogása, a szivárgó gázolajcső és végül a motorból csöpögő olaj.
A szervizre egy hetet mondtak, ami akkor már hat hét csúszást jelentett az eredetileg tervezett májusi induláshoz képest. Ezt már nagyon nehéz volt elfogadni, mivel a kocsi belülről majdnem két hete készen állt a kalandokra. Legnagyobb meglepetésünkre a szerelő három napon belül hívott is, hogy a kocsi kész és lehet érte jönni. Nagyon örültünk a hírnek, ki is tűztük a végső időpontot június harmadik hetére, ami adott egy pár napot, hogy még otthon ünnepeljük Orsi születésnapját és elbúcsúzzunk a családtól és a barátoktól.
0. Nap - Székesfehérvár, Mezőszilas
Az indulás előtti nap egy kicsit feszülten kezdődött. Mindketten tele voltunk bizonytalansággal vajon mindenünk megvan-e, mindent alaposan átgondoltunk? Próbáltunk mindent számba venni, ami esetleg váratlanul érhet minket a hosszú út során. Az első pár heti élelmünket is be kellett szerezni. Unokatestvérem felajánlott friss zöldségeket az üzletéből, amit örömmel el is fogadtunk.
Mezőszilason vettük fel a finomságokat, plusz ráadásként még két üveg pezsgővel és egy üveg borral is megleptek minket. Jó volt az ottani rokonoknak is megmutatni a saját építésű lakókocsinkat, amiről eddig még egyáltalán nem, vagy csak a Facebook-oldalon hallottak. Este tíz körül értünk haza, fáradtan, de még közel sem voltunk készen a pakolással, így éjszakába nyúlóan töltöttük fel Kempit minden szükséges holmival.
1. Nap - Balatonalmádi, Keszthely
A szobánk, amit az elmúlt három hónapban szépen belaktunk, már ismét visszaállt a hazatérésünk előtti állapotába. A képek, amik annó londoni lakásunk falát is díszítették, ismét lekerültek a falról, ám ezúttal a nagy faláda mélyében landoltak az összes kevésbé fontos dolgunkkal együtt, mindazzal, amit nem tudtunk elvinni magunkkal a Kanári-szigetekre. Dél magasságában indultunk a már kismilliószor megtett úton Székesfehérvárról a Balaton irányába. Egy fél órán belül jött is az első eldöntendő kérdés: Észak vagy Dél? Az előbbi mellett döntöttünk a szebb panoráma miatt.
Aztán az első megállónkig nem is kellett sokat várni, Észak-Balaton első városában, Balatonalmádiban ugyanis ellenállhatatlan vágyat éreztünk egy kávéra, és ha már megálltunk, sétáltunk is egyet a közeli mólón. A víz gyönyörű kékjének és a kis csónakok lágy ringatózásának hangulata és látványa miatt a Balaton méltán szolgált rá a “Magyar tenger” becenévre.
Utunk további részében meg-megálltunk kisebb-nagyobb pihenőkre Tihany, Örvényes és Badacsony városában, teljesen hűen azon elhatározásunkhoz, hogy nem vezetünk többet annál, ami jól esik. Ha pedig ehhez az kell, hogy néhány kilométerenként megálljunk, akkor bizony úgy is teszünk.
Az éjszaka Keszthelyen ért minket, így egy parkolóban ideiglenes megálltunk, és besétáltuk a környéket ideális, nyugodt alvóhelyet keresve. Szerencsére húsz percen belül rá is leltünk egy nagy salakos placcra, ami a Keszthelyi Yacth Klub-hoz tartozik.
2. nap - Keszthely, Felsőbugacpuszta
Éjszaka minden kis neszre megébredtünk, és az időjárás sem könnyítette meg első autóban töltött esténket. A Kempi már napközben rendesen átmelegedett, így igen nagy hőségben próbáltuk kialudni magunkat, ami nagy meglepetésre sikerült is, pedig akkor még fogalmunk sem volt arról, mennyire szükségünk volt egy jó alvásra, és milyen embert próbáló napnak nézünk elébe. Orsi sürgött forgott az új konyhánkban, és gyorsan össze is állt a reggeli, ami után készen álltunk az indulásra.
Ha Keszthely, akkor Festetics kastély. Emlékezetből próbáltam elvezetni, nem mintha jártam volna már ott, de mivel az előző nap láttam a térképen, így ezzel a magabiztossággal eredtünk útnak. Mondanom sem kell, hogy rögtön az első kanyar után rossz felé fordultunk, és hamar a Keszthely végét jeltő táblát láttuk elsuhanni magunk mellett. Az első lehetőségnél visszafordultunk, és módosítottunk a terven: a strandot vettük célba, de sajnos azt is elmulasztottuk. Ezen a ponton aktiváltuk a technikát, és beütöttük az eredetileg tervezett úti célt. Végül ugyan csak a kastélykertig jutottunk el, ahol gyorsan csináltunk néhány képet, de a nagy hőség és az előttünk álló hosszú út indulásra késztetett minket.
A Barcsi határátkelő felé elhaladtunk a Kis-Balaton mellett, és kereszteztünk jó pár megmosolyogtató nevű települést, mint például Kéthelyet, Böhönyét, de nem voltak messze a Rinyák sem (Rinyabesenyő, Rinyaszentkirály és Rinyaújnép). Segesd környéken már nagyon éhesek voltunk, így elkezdtünk ideális megállóhely után nézni. Ahogy lefordultuk a 68-as útról Kutas irányába, megláttuk a Halas-tó kiírást, és úgy döntöttünk, hogy egy tó melletti ebéd csak emlékezetes lehet.
A tavat kétféleképpen lehetett megközelíteni: egysávos betonúton, amire kiraktak egy 3.5t tiltó táblát (Kempi kb. 2.5 tonna) vagy pedig közvetlenül mellette egy földúton. Mi a földutat választottuk, de pár percen belül már fordultunk is vissza, mivel teljesen járhatatlannak bizonyult, majd a kocsi furcsán megült egy nagy bukkanó után. Orsi is észrevette, kipillantott az ablakon és amikor látta, hogy a felnin megyünk, riadtan felém fordult és káromkodva, pánikkal a hangjában mondta: durrdefektünk van! Azonnal lepörögtek ellőttem azok az érvek, amiket felhoztunk, hogy miért nem kell pótkereket vinni magunkkal. Úgy sem történik semmi baj, a gumik vadi újak, bírniuk kell, és a kedvencünk, hogy mert nem fér be a csomagtartóba…
Alapjáraton kigurultunk a betonplaccra és leparkoltuk Kempit dél körül Felsőbugacpuszta egyik és talán egyetlen kereszteződésében. Viszonylag megőrizve nyugalmunkat rákerestünk és beszéltünk a helyi gumisokkal, akik együttérzően próbáltak megfelelő gumikat keríteni nekünk. Sajnos sikertelenül. Ekkor eszembe jutott, hogy vannak otthon pótkerekek, csak azokat valahogy el kellene juttatni hozzánk. Édesapámat hívtam fel, hogy megvannak-e még a pótkerekek, és ha igen, akkor valahogy futárral el kéne őket juttatni ide, a világvégén túlra. A kerekek megvoltak, és mindent félrerakva intézkedni kezdett, hogy még aznap tovább tudjunk indulni.
Megnyugodva, hogy a probléma meg lesz oldva, újra ránk tört az éhség, ami a történések hatására teljesen háttérbe szorult. Kiraktuk a kempingszékeket és az asztalt a kocsi mellé az árnyékba, és elkezdtük összeállítani a régóta tervezett spanyol omlettünket. Valamit nagyon jól csinálhattunk, mert amint elkezdtünk főzőcskézni, megjelentek a helyi lakosok, először csak méregettek minket, de köszönésünktől felbátorodva, kíváncsian kérdezték: mégis mi folyik itt Felsőbugacpusztán? Mi csak addig jutottunk szóhoz, amíg elmondtuk mi és hogy történt, utána már átvették a beszélgetés irányítását.
Búcsúzásként pedig az egyfogú néni körmünkről jósolva biztosított minket, hogy boldog életünk lesz. Illedelmesen megköszöntük és bevonultuk a kocsiba egy kicsit megpihenni. Apum este 8 óra magasságában ért el hozzánk a kerekkel, készen, használható állapotban, amiért nagyon hálásak voltunk/vagyunk. Természetesen a kerékcsere sem ment zökkenőmentesen, mivel a nagy sietségben egy ósdi emelőt hozott magával, amivel vért izzadva sikerült csak kicserélni a két hátsó kereket, de ezt azt hiszem, megérdemeltük. Pótkerékkel a csomagtartóban (igen, csodák csodájára befért anélkül, hogy bármit hátra hagytunk volna) a nagyatádi Tesco parkoló felé vettük az irányt, hogy végre a párnánkra hajtsuk a fejünket, és átaludjunk magunkat egy jobb holnapba.
3. nap - Csokonyavisonta, Grubišno Polje
Az előző napi gondokat hátrahagyva újult erővel kezdtük a napot. Tisztában voltunk a ténnyel, hogy nem lesz lehetőségünk minden nap lefürödni, mivel helyszűke miatt se zuhany, se WC nem lett az új otthonunkba beépítve, de mivel az előző nap igen csak izzadósra sikerült, nagyon ránk fért volna egy alapos tisztálkodás. Miután elvégeztük kisebb-nagyobb dolgunkat a Tesco épületében, gyorsan útnak eredtünk, hogy mielőbb átlépjük a határt, ezzel most már tényleg megkezdve Magyarországon kívüli utazásunkat.
Húsz kilométerrel később arra lettünk figyelmesek, hogy csokonyavisontai gyógyfürdő és strand pont azon a vonalon fekszik, amerre mi is tartunk. Nem is kellett több, úgy döntöttünk egy pár óra szünet már nem oszt, nem szoroz, Európa várhat még egy kicsit. Délelőtt tizenegy környékén befizettük a 2000 forintos belépőket, és a nagyon kedves portás néni hamar útba is igazított minket, külön felhívta a figyelmünket a szaunára, aminek a használatát a jegy ára tartalmazta. A szauna tök jó, de kint is 30 fok körül mozgott a hőmérő higanyszála, és mi inkább valami hűvösebbre vágytunk.
Kezdésnek nagyon jól esett a kis élménymedence, de csak ott üldögélni három perc múlva már unalmas volt, így nagyon megörültünk a 25 méteres medencének, és szinte nosztalgikus hangulatba kerültünk, hiszen nem olyan régen mindketten úszótanárként dolgoztunk Kelet-Londonban. Gyorsan kiszaladtam a kocsihoz az úszó felszerelésünkért, majd szemüveget és sapkát húzva bele is fogtunk egy jó kis edzésprogramba. Levezetésképpen pedig megmártóztunk a gázolaj szagú gyógyfürdőbe, és még a szaunát is kipróbáltuk, ha már benne volt az árban. Összességében nagyon jó kis kora délutánt sikerült eltöltenünk Csokonyavisontán.
Indulás előtt főztünk egy kávét és előkotortuk a személy igazolványunkat, hogy készen álljunk a határátkelésre. Húsz perc múlva már a határőrök néztek nagyokat, amikor kinyittatták a kocsi ajtaját, hogy ellenőrizzék: tényleg nincs-e semmi jelenteni valónk. A horvát határőr még szóban is elismerését fejezte ki a belső kialakításra. Verőce érintése után beütöttük az éjszakai megállónk koordinátáit, és fél órán belül meg is érkeztünk egy Grubišno Polje melletti tóhoz, amihez padok, játszótér és egy egész éjjel nyitva tartó mellékhelyiség is tartozott ingyen és bérmentve.
Unokatesómtól kapott egyik pezsgőt behűtöttük, és egy jó kis séta után (amihez egy kíváncsi kutya is társult), kint az egyik szomszédos padon kártyázás közben hamar a fenekére is néztünk. Kicsit kókadtan, de vidáman tértünk nyugovóra.
4. nap - Slenj, Rastoke (Horvátország)
Dermesztő hidegre ébredtünk. Meglepve tapasztaltuk, hogy a hőmérséklet az éjszaka folyamán tizenkét fokot esett, és az előrejelzések szerint kiadós eső is várhat ránk az elkövetkező pár napban, így rövidnadrágunkat, trikónkat és strandpapucsunkat lecseréltük hosszúnadrágra, pulóverre és zárt cipőre. Első várva várt úti célunk felé indultunk, a Plitvicei-tavakhoz, ami több mint 300 km-re fekszik a horvát hegyek közepén, közel a szerb határhoz. A tőlünk való távolsága éppen a duplája volt, mint amit napi szinten terveztünk, de mivel az időjárás nem kedvezett a városnézésnek, úgy gondoltuk legalább tudunk haladni.
Úgy is lett, csak ahogy haladtunk előre, a dombok egyre nagyobbak lettek, Kempi meg egyre nehezebben bírta a terepet. Tudatosan kerültük az autópályákat és az egyéb fizetős szakaszokat, közben a GPS olyan mellékutakra terelt minket, amelyekről néha azt hittük, akár azonnal meg is szűnhet. Szerencsére a forgalom kicsi volt, mert néha amúgy sem tudtunk volna elmenni egymás mellett. Közben az eső egyre jobban szakadt, és óvatos vezetésem ellenére Orsi nagyon félt, hogy az egyik kátyú - amelyek addigra már tele voltak vízzel - hasonló károkat okoz, mint amit a földút.
Félóra vezetés ezeken az utakon óráknak tűnt, de hamarosan egy főúton találtuk magunkat, és a legnagyobb örömünkre itt már rendesen fel voltak festve az elválasztó vonalak. Mivel a Plitvicei-tavak nagyon népszerűek a turisták körében, gondoltuk, hogy nehéz lesz parkolóhelyet találni éjszakára, a gondolatot pedig az applikáció is megerősítette. A legjobbnak azt láttuk, ha még a park előtt megállunk, így nagyjából célunktól 30 kilométerre néztünk ki egy ideális helyet, Slenj nevű település közvetlen közelében.
Amikor már csak egy pár száz méterre voltunk az éjszakai pihenőhelyünktől, gyönyörű vízesések tárultak elénk. Megálltunk és tátott szájjal bámultuk az ömlő víztömeget, és azonnal tudtuk: bizony itt fogjuk tölteni az éjszakát. A parkolót állványok között lavírozva tudtuk csak elérni, gyorsan leparkoltunk, felkaptuk a kamerákat és már izgatottan meneteltünk is a közeli falucska irányába.
Rastoke egy kis malmász falu, amit a Plitvice előszobájának is becéznek, a Slunjčica folyó pedig (a helyiek állítólag Slušnicának hívják) éppen itt ágazik el többfelé, hogy vízeséseken és vízlépcsőkön átzuhogva a Korana folyóba ömöljön. A település tökéletes példája, hogy az ember és a természet szimbiózisban is tud élni.
Hamar találtunk helyet, ahol egy sör és egy kis borocska elfogyasztása után kifele menet az egyik felszolgáló lány utánunk futott, és Orsi kezébe nyomott egy promóciós trikót, így köszönve meg, hogy betértünk hozzájuk. Nem tudjuk, hogy mindenkinek adnak-e ajándékot, de igazából nem is érdekelt minket, eddig a horvátok ötösre vizsgáztak vendégszeretetből. Köszönjük az élményt a Petro étteremnek, ha arra jártok mindenképpen ugorjatok be hozzájuk!
5. nap - Plitvicei-tavak (Horvátország)
A Plitvicei Nemzeti Park egy 295 négyzetkilométeren elterülő erdős völgy Horvátország közepén. A legismertebb és leglátogatottabb látványosság az országban az Adriai-tenger után. Tizenhat szinten folyik keresztül a kristálytiszta, életet adó folyadék vízesések formájában, és útja során 500 métert zuhan 636 méter tengerszint feletti magasságból 133 méteres tengerszint feletti magasságig. A lélegzetelállító terepen kiépített gyalogos hidak és ösvények vezetik látogatók tömegeit keresztül-kasul.
Korai kelést terveztünk, hogy még a nagy tömeg előtt odaérjünk. Reggel 6-ra be is állítottuk az órát, ám a viszonylag korai lefekvésünk ellenére, és talán a közelben lévő vízesés lágy zúgásának hatására, kinyomtuk az órát és egészen fél 8-ig sikerült aludnunk. Mire ténylegesen útnak indultunk már bőven 8:30-at mutatott az óra. Kempi küzdött a dombokkal, és fellélegezve mehetett saját tempójában, amikor a kapaszkodó sáv feloldotta azt a nyomást, amit a mögöttünk haladó autók raktak rá.
Amikor Hladovina nevű parkolóba érkeztünk már kígyózó sorok álltak a jegypénztárak előtt, így nem volt sok vesztegetni való időnk, felkaptunk egy kis elemózsiát, a kamerákat, bezártuk a kocsit és mi is beálltunk a sorba. 20-25 perc után pedig már jeggyel a kezünkben sétáltunk lefelé, és egyszer-egyszer már megpillanthattuk a tavak kékjét, de az út elején még nem fedték fel magukat teljesen, jól rejtőzködtek a fák sűrűjében.
A bejáratnál vettünk egy térképet, amin az összes túraútvonal feltüntették, és rövid tanakodás után a „K” nevű 6-7 óra alatt tejesíthető ösvényt választottuk. Legnagyobb meglepetésünkre nem sok emberrel találkoztunk sétánk során, főleg ahhoz képest, hogy mennyien álltak sorban a bejáratnál. Később kiderült, hogy a legtöbben inkább várnak órákat a hajóra, mintsem gyalog körbemenjenek. Persze az is egy élmény, de sorban állni határozottan nem az. Az alsó tavak legvégén látható a park legnagyobb látványossága, a 71 méter magas vízesés, amihez szintén kígyózó sor vezettet. Itt is megfordult a fejünkben, hogy inkább visszafordulunk (tényleg nagyon utálunk sorban állni), de szerencsére nem tettük, így még egy élménnyel gazdagabbak lettünk.
Mivel az előző napi esőzések rendesen feláztatták a talajt, akadtak pontok, ahol bizony meg kellett válni cipőtől, zoknitól, és mezítláb kellett folytatni az utunkat. Máshol kidőlt farönkön kellett átkelnünk, valamint ágakon ugrálni, hogy megpróbáljuk elkerülni az elkerülhetetlent. Az alsó szakaszt négy óra alatt teljesítettük, amit csak a sáros cipőnk és fáradt lábunk bánt.
Nagy valószínűséggel ide többet nem jövünk vissza, ezért összeszedtük magunkat és elindultunk felfedezni a felső tavakat is, bár már egy kis technikai segítséggel. A belépőjegybe beletartozik a busszal és hajóval való közlekedés is, mi az előbbit kihasználva feljutottunk a park legmagasabb pontjára, majd onnan 2-3 óra alatt szépen, komótosan haladtunk vissza a kiinduló pontra, miközben gyönyörködtünk a természet szépségében.
Egy nagyon érdekes szakaszon vitt keresztül minket a szépen kiépített, magasított faút, ahol a táj dinamikus változása miatt a folyó elterelődött, és bepillantást engedett a meder aljára. Délután 6 körül hagytuk el az erdőt nagyon fáradtan, nekem már arra sem nagyon volt erőm, hogy a gázpedált nyomjam, pedig nagy szükség volt rá, mivel az út már megint felfelé vezetett, ami igen csak megviselte szegény Kempit is. Ezen a napon nem is értük el a kinézett célpontunkat, megálltunk egy kiépített pihenőhelyen, és hulla fáradtan, zsibbadt lábbakkal nyugovóra tértünk.
6. nap - Novigradsko, Adriai-tenger (Horvátország)
A forgalmas, 1-es út mellett töltött éjszaka is meglehetősen jól sikerült annak ellenére, hogy már közel 1000 méterrel voltunk a tenger szint felett, úgyhogy a ventilátor napok óta tartó munkája most sem szűnt meg. Az ablakok teljesen bepárásodtak, vagyis a kinti hőmérséklet igencsak alacsony volt. A vezetőfülke feletti pakolós rész is tiszta víz volt, ami nagyon megijesztett minket, mert nem tudtuk, hogy az oldalak és a tető burkolt része bevizesedett-e. Gyorsan kipakoltunk és szárazra letöröltünk mindent, meg bíztunk a szerencsénkben a kocsi többi részét illetően.
Indulás előtt elvégeztünk egy-két kisebb javítást, mint például az asztal felnyílását megakadályozó kis kapocs felszerelése, valamint a napok óta esedékes hátsó kerekek meghúzását a kerékcsere után. Ezen a napon hatalmas hegyvonulatok mellett haladtunk el, ami előtt a rétet színes virágok pöttyözték, színezték. Sokszor megálltunk csodálni a sziklás óriásokat, élvezni a csendet, amit sajnos vezetés közben teljesen nélkülöznünk kell Kempi korából adódóan.
Amikor felértünk a hegyre, a motor hőmérséklete kezdett az egekbe szökni, így egy alagút előtti pihenőhelyen újra kényszermegállóra szorultunk. Egy kis szellőztetés és kiadós kattintgatás után belevetettük magunkat a 13 km-en keresztül tartó, hajtűkanyarokkal tarkított ereszkedésbe az Adriai-tenger partjára, bízva abban, hogy ezzel egy jó darabig vége a hegymenetnek.
Nehéz volt a kanyargós útra koncentrálni, amikor jobbra olyan gyönyörű tó tárul elénk, mint a Novigradsko. Égszínkék vize csak úgy vonzotta a szemet, de mivel nekünk az a megtisztelő szerep jutott, hogy a mögöttem feltorlódott autókat levezessem a hegyről, inkább minden erőmet összeszedve a kanyarokra figyeltem. Aztán egy idő után megkegyelmeztem az utánunk jövőknek, és félreálltunk, hogy mindenki haladhasson tovább a saját tempójában. Egy nem túl szabályos balkanyar után megálltunk az egyik hídnál, ami a tó felett vezetett Zadar irányában.
A kilátás és a szél adott egy kis ízelítőt abból, mi vár ránk körülbelül 30 km-re a tengerparton. De a tenger előtt szerettünk volna megmártózni a tóban is. Meglepve tapasztaltuk, hogy a parton, ráadásul nagyon közel a strandhoz, minden parkoló ingyenes és bőven van hely a meleg idő ellenére is. Meglepetésünket tetőzte, hogy a víz is sós. Hoppá, ez azt jelenti, hogy tudtunkon kívül elértük a tengert!
Az EuroKempi utazása folytatódik ...
