Partly cloudy26 °C
2019. április 26. péntek Ervin
Menü

Akinek kertjében Árpád nemzetsége vert sátrat

Akinek kertjében Árpád nemzetsége vert sátrat
Séllei Erzsébet (Fotó: Kiss László)

Séllei Erzsébet a Fehérvár hetilap történelem rovatának állandó szerzője. A közeljövőben számos érdekes írását olvashatjátok majd itt az fmc.hu-n is. Elsőként azonban ismerjétek meg magát a szerzőt.

Nem találkoztam még olyan emberrel Fehérváron, akinek irodája bejáratát kirakat díszíti olyan tárgyakkal, melyek végigkísérték gyermekkorát. Itt állunk az egyik Kossuth utcából nyíló udvarban, a táblán felirat: dr. Séllei Erzsébet ügyvéd. „Az a virágcsendélet a hálószobában lógott az ágy fölött, ezek a rémséges gyertyatartók, amik szőlőt ábrázolnak, ott egy másik, ami repülőt, minden háztartásban megtalálhatóak voltak az ötvenes években.” – mutat Erzsébet a kirakatba helyezett emléktárgyakra. „De itt van az az úgynevezett manófülű porcelán kávéskészlet is, amit még édesanyám kapott Anna napra. Ezt a kis tartót a nagymamám hagyatékából kaptam – az unokatestvéreimmel elosztottuk, amit a pincében, padláson találtunk.” Előkerül még néhány kedves apróság: „Ez volt az édesapám hamutartója: üvegből van, csorba, ferde, de nekem kedves emlék. Itt vannak még a régi óráink, és édesanyám utolsó parfümje.” Olyan jó elhaladni ez előtt a kirakat előtt, mert otthonossá válik tőle a környezetem – vallja Séllei Erzsébet, akinek írásaival rendszeresen találkozhatnak olvasóink is, akik követik a hetilap történelmi rovatát.

Az írógép kié volt?

Édesapámé. Ő ügyész, majd jogtanácsos volt, sokat dolgozott rajta. Van ott egy fénykép, azon a szüleim. Itt pedig a gyerekkori fényképeink. Az ott középen édesanyám, mellette jobbról-balról a testvérem és én.

Hol készültek ezek a képek?

Elég sok helyre sodort bennünket a sors. Talán Zalaegerszegen készülhettek.

Ilyen sokszor változott a családi fészek helye?

Hároméves voltam, amikor Fehérvárra került a család, azóta itt élek, de előtte édesapámat városról városra helyezték az országban, így tulajdonképpen Fehérváron egyesült a család.

Azért az szembetűnő, mennyire fontos önnek a múlt megőrzése.

A múlt az már múlt idő, de a tárgyi emlékek nagyon fontosak. Másféle tárgyakat is gyűjtök, otthon rengeteg hímzett falvédőm van olyan népi bölcsességekkel, mint például a „Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki” szlogenű. Már hetvennégy darabnál tartok, a barátnőim mind tudják, hogy gyűjtöm, és ha összeakadnak egy falvédővel, rögtön hozzák nekem. Ezzel együtt persze más tárgyak is érkeznek hozzám. Az Öreghegyi Művelődési Házban van egy kis néprajzi kiállítás. A múltkor láttam egy fotón, hogy a komódon nincs terítő, hát otthon a talált dolgok között turkáltam egy oda illőt, bevittem, rátettem. Ezek olyan kedves dolgok nekem.

A falvédőket miért gyűjti?

Nagyon sajnálnám, ha elpusztulnának a régi házakkal együtt. Olyan kedves, bumfordi dolgok ezek, például egy ilyen felirat: „Az én uram a legjobb ember, csak szülnöm kell, akkor nem ver.” Ebben annyi minden benne van, de leginkább a humor. A konyhában mind a három ablakon ilyen falvédő szolgál függönyként, kikeményítve, ahogy azt kell. Nagyon büszke vagyok rá, hogy már a ceglédi unokatestvérem is kezdi ehhez hasonlóan alakítani a konyháját.

Két lánya is örökölte a gyűjtőszenvedélyt?

Eddig még nem. Most más korszakukat élik. Remélem, elfogadják majd tőlem később a falvédőgyűjteményt, és hajlandóak lesznek gyarapítani.

Talán a korral jár – minél érettebb valaki, annál jobban ragaszkodik a tárgyi emlékekhez. Ön hogyan tapasztalta ezt?

Élethelyzettől is függ, kiben mi érleli meg a szenvedélyt. Régebben én sem voltam ennyire gyűjtögető típus, de amikor építkezni kezdtünk, a telken maradt öreg nádtetős, tornácos házban laktunk, amíg el nem készült az új ház. Ebben a házban előttünk egy öreg vincellér lakott, és tele volt régi holmikkal. Ezeket szépen átválogattam, és megpróbáltam megőrizni az érdekes dolgokat. Na ott is volt egy gyönyörű falvédő, igaz kicsit zsíros, kicsit mocskos, de megmentettem. Egy napig válogattam a holmik között, olyan aprólékosan, hogy még egy tűzoltóruha gombjai is átmentek a kezemen. Ez akkor nagyon megérintett, és azóta is szívesen foglalkozom régi holmikkal. Például rendszeresen figyelem az egyik régiségportált a neten, ahol egyébként nem szoktam vásárolni, mert főként hatalmas Herendi készleteket meg múlt század eleji grófi szetteket árulnak. A múltkor azonban találtam egy pici ezüst makkot, és nem sokkal később ugyanilyet aranyból is. Pár ezer forintért megvettem. Nem volt drága. A kisebbik lányomnak megtetszett, és a két kis makkot ezüst láncra fűzte, most a nyakában hordja.

Séllei Erzsébet (Fotó: Kiss László)
Séllei Erzsébet (Fotó: Kiss László)

Édesapja jogász volt, és az imént megszemlélt családi emlékek kirakata is polgári miliőről árulkodik, már amennyire ez lehetséges volt az ötvenes években.

Inkább az értelmiségi szót használnám, hiszen a polgári kifejezés egyenesen tiltott volt ebben az időszakban. Ezenkívül más is tiltott volt az ötvenes évek elején, emiatt életem első három évében alig találkoztam édesapámmal. Édesanyám ugyanis leánykorában Sárváron egy katolikus lányiskolába járt, apácák tanították. Amikor mi megszülettünk az öcsémmel, természetes volt, hogy Zalaegerszegen bevigyen a templomba, és megkereszteltessen bennünket. Ez abban az időben akkora bűnnek számított, hogy amikor kitudódott, az apámat Zalaegerszegről azonnal áthelyezték Gyulára, az anyám meg az újszülött öcsémmel és velem otthon maradt egyedül. Egy évig külön laktak, de apám, amikor tudott, Zalaegerszegre utazott hozzánk az ország másik végéből. Egy év múlva már enyhültek a dolgok, Székesfehérváron kapott állást, és újra egyesülhetett a család.

Milyen volt felnőni ebben a városban?

Jó gyerekkorom volt, nagyon szeretem ezt a várost. A Petőfi iskolába jártam, a mai napig tartunk osztálytalálkozókat. Mi voltunk az utolsó tiszta lány osztály. Szerettük egymást, ma is boldogan találkozunk. Később a ciszter gimnáziumba jártam, akkor még József Attila Gimnázium volt, sőt ezt a nevet viselte az iskola, amikor Anna lányom kezdte volna itt a gimnáziumi éveit. Ekkor már a levegőben lógott, hogy visszakapják a ciszterciek az iskolát, de ezt hittem is, nem is. Aztán kaptunk egy meghívót az iskolától, hogy szeretettel várnak bennünket az évnyitó ünnepi szentmisére. Azzal a lendülettel rohantam át egy másik gimnázium igazgatójához, hogy az új körülményre tekintettel, legyen szíves, vegye át a lányomat. Attól tartottam ugyanis, hogy Anna a határozott, hajlíthatatlan, erős egyéniségével, különleges, sajátos, merész stílusával, megjelenésével nem illik majd a régi gimnáziumomba, állandó lehet a konfliktusa a tanáraival. Ezt meg kellett előznöm. Jobb a békesség!

Fiatalon ön is ennyire lázadó típus volt? Hiszen édesapja hivatását választotta, jogász lett.

Mindig erős volt a történelmi és irodalmi érdeklődésem. Halmos tanár úr volt az osztályfőnököm, ő aztán belénk verte a magyar nyelv és irodalom tiszteletét. Az érdeklődésünket is felkeltette csodálatos irodalmi előadásaival. Ehhez párosult az én amúgy is humán orientációm. Érdekes, hogy Halmos tanár úr később elvesztette ezt a rettenetesen szigorú személyiségjegyét, és egészen szelíd emberré simult, de még a mi időnkben igen tartottunk tőle. Közben én otthon egyfolytában azt hangoztattam, hogy színésznő szeretnék lenni, és egy időben a Liszt Ferenc utcai művelődési házba jártam a Lojzi bácsihoz (Csukli Alajos – a szerk.) verselni. Akkoriban ehhez a pályához a színművészeti főiskola megkerülhetetlen volt, oda pedig csak a rendkívüli tehetséggel bíró fiatalok juthattak be. A tükörbe, majd magamba néztem, és letettem az irracionális álomról. A jogi pályát választva egy percig sem bántam meg a döntésemet.

Történelem irodalmi köntösben – talán így lehetne összegezni azokat a történelmi ihletettségű írásait, amelyek először itt nálunk, a FehérVár magazinban láttak napvilágot. Hogyan kezdődött ez a történet?

A Vereckei utcában lakom az Öreghegyen. Egyszer csak megjelent Biczó Piroska régész egy könyve a bazilikáról. Szerintem ezt minden fehérvárinak el kellene olvasnia, mert a koronázóbazilika fejlődésének történetéről szól, ezen keresztül arról az ezeréves városról, ahol élünk. Ennek a könyvnek az előszavában olvasható: Árpád vezér midőn átkelt a Vereckei szoroson, Székesfehérvár Noé-hegyén verte le sátorát, és ezt a területet tekintette családi birtokának. A családi birtokon maradtak a leszármazók, Géza fejedelem is – ezért van itt a négykaréjos templomának maradványa – István királyunk is, aki a családi birtokon építtette fel a bazilikát, nem máshol. Ekkor Biczó Piroskától megkérdeztem telefonon, hogy biztos-e a forrás, népszerűsíthetem-e az Árpád-történetet. Aztán elszaladtam Siklósi Gyula bácsihoz, és megkérdeztem tőle, hogy tessék mondani, hol van a Noé-hegy? Azt mondta, hogy a Csúcsos-hegy és a környezte, melybe Öreghegy is beletartozik. Így aztán amikor kinéztem otthon az ablakon, elképzeltem, hogy az én kertemben verték le Árpádék a sátrukat. Ez olyan sokat jelentett, hogy csináltunk egy kis mozgalmat a szomszédokkal, hogy ezt a történetet egy kicsit jobban domborítsa ki a város, hiszen az, hogy Fehérvár a honfoglaló Árpád családi birtoka volt, óriási szenzáció! Mégis, mintha csak Gézától kezdenénk a város történetét. Persze bizonyára tudták az Árpád-történetet mások is előttem, de amikor bennem is tudatosult, világgá kürtöltem. Nyitott kapukat döngettünk. Az önkormányzat levélben jelezte, hogy van elképzelés egy emlékhely kialakítására. Na és ettől kezdve már nem tudtam leállni. Mert az, hogy az én kertemben valamikor Árpádok vertek sátrat, meghatározó kötődést jelentett. A városom történelme kézzel foghatóvá, izgalmassá vált, felértékelődött. Nagybátyám, a most nyolcvanhat éves Séllei Lajos, amikor lelkesen elmeséltem neki a történetet, a könyvtárában fellelhető összes Székesfehérvárral kapcsolatos történeti írást átpakolta hozzám, hogy tessék, kutatgassak, olvasgassak.

Séllei Erzsébet (Fotó: Kiss László)
Séllei Erzsébet (Fotó: Kiss László)

Aztán megszületett az első történelmi sorozata, melyben a Fehérváron született, koronázott, eltemetett királyokról, királynékról írt. Most pedig a Fejér megyében föllelhető épen maradt, esetenként pusztulásnak indult kastélyokról és tulajdonosainak életéről ír sorozatot. Mi ihlette az utóbbi témát?

Gyakran járok Soponyára, mégsem volt semmi ismeretem a kastélyról és a környezetéről, pedig még ma is áll, pusztulásában is méltóságteljes, szép. A bejárata előtt az a kis tó, közepén szigettel, jelzi a különleges miliőt, mely tovább él velünk. A gyökerekre voltam kíváncsi, azokra a történetekre, melyek a kastélyokban játszódtak. Arra gondoltam, hogy a múlt megismerésével talán másoknak is érdekesebbé válhatnak a történelemben jelentős szerepet játszó családok és a hatalmukat, gazdagságukat jelképező otthonuk. Nem utolsó sorban egy-egy ilyen kastély építészeti-művészeti-stílustörténeti remekmű, hiszen a megrendelők a legkiválóbb építészeknek, díszítőmestereknek adhattak megbízásokat. Hozzáteszem: nemcsak a Fő utcán érdemes sétálni, hanem egy kis vasárnapi ebéd utáni rövid kirándulásként érdemes elutazni Fehérvárról néhány kilométerre, és megnézni a múlt luxusának a mementóit, járni egyet a néhai angol parkokban a saját gyönyörűségünkre.

Hogyan épül fel a kutatómunka?

Szegény férjemet szoktam nyúzni, hogy menjünk el, nézzük meg, és ő jön velem lelkesen, segít nekem. Megtaláljuk, körbejárjuk. Előtte már olvasgatok, adatokat gyűjtök, majd vázlatosan összerakom, másnap reggel finomítom. Négy órakor szoktam kelni, négytől hétig tart a legjobb időszak erre a munkára. Az elkészült írás legjobb szűrője a férjem, aki mérnökember, középiskolás korában matematikából országos hatodik helyezett volt, fizikából Baranya megyében megyei versenyeket nyert, abszolút reál beállítottságú, vagyis nem irodalmi és történelmi érdeklődésű, bár a kettő nem zárná ki egymást. Vele olvastatom el az írásaimat elsőként, ő a legjobb szűrőm. Mindig feldúlnak a kérdései, őt pedig az én válaszaim. Ez teljesen normális, nincs benne harag, inkább csak szenvedély: a szerző és a befogadó egyeztetése. Ha Lajos szűrőjén átmegy a sztori, akkor felvállalhatom. Ha valami nem megy át ezen a szűrőn, akkor azt még kiigazítom.

Tehát mindig megfogadja a tanácsát?

Mindig megfogadom. A felét.

Vagyis a férje az első újságolvasó.

Így van. A második szűrő a szomszéd Margitka, ő lelkes olvasója az újságnak. Ha valami nem egyértelmű, jön, jelez, mert ezt vagy azt nem érti az írásban, vagy túl sok adatot tartalmaz. Ezek nagyon fontos visszajelzések.

Fontos eleme ezeknek az írásoknak a sztori. Mindig találni érdekes történeteket?

Mivel törekszem a történelmi hűségre, nem minden esetben találok szenzációkat, ilyenkor a meglévő ismeretek minél olvasmányosabb átadását tartom szem előtt. Máskor pedig annyi érdekességgel találkozom, hogy nekem kell eldöntenem, mit domborítok ki.

Mennyit változtatott Fehérvárhoz való viszonyán az a rengeteg történet, amit megismert, felfedezett, leírt?

Egészen más itt élni úgy, hogy betekinthetek az egyes helyek történetébe: kik éltek, alkottak, szerettek a házakban. Az első, aki felkeltette az érdeklődésemet, a művészettörténeti órát tartó Vadász tanár úr volt a gimnáziumban. Megmutatta a fontosabb fehérvári emlékeket, amitől azok lelket kaptak. Jó beülni az Oskola utcai Deák-képtárba úgy, hogy tudom, az is megyeháza volt valaha, és fontos döntéseket hoztak a megyegyűlésen akkor is, amikor nem volt jelen a házigazda Esterházy gróf. Az Oskola utca sarkán áll a Barátok temploma. Esterházy Ferenc idejében építették fel a romos hajdani templom helyére. Esterházy gróf kötelességének érezte, hogy oltárt készíttessen ebbe az otthonához legközelebb álló templomba, ahová valószínűleg a misékre is eljárt. A környezetét tette értékesebbé. Jó ránézni a Szent István tér hatalmas platánjára, mely egykorú lehet a megyeháza új épületével. Az István-szobor talapzatán sétált Gábor Miklós és Tatjána Szamoljova, amikor az Alba Regia című filmet forgatták. A Petőfi mozi előtti díszkút körül álldogáltunk barátnőimmel a vetítésre várva. Tudom, hogy a Várfal parkban víz folyt a várárokban. A Kossuth utcai üzletházat valaha gróf Széchenyi Viktor főispán építtette városi palotának. Ma ebben az épületben dolgozom. Bármerre nézek, minden kő mesél. Ettől érzem magam otthon.

Talán ma is az lenne a normális, hogy mindenki a maga környezetében tegyen valami hasznosat. Önt mi motiválja ebben a munkában?

Azt szeretném magamból átadni, ami nekem fontos és érdekes. Annak örülnék, ha nemcsak más, hozzám hasonló érdeklődésű embernek adhatnék összegzést vagy élményt az írásokkal, hanem azoknak is, akik csak véletlenül lapoznak ide, és rácsodálkoznak egy-egy epizódra. Még rengeteg felfedezni, megírni való történet vár! Ezért az idő is motivál.

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Most olvassák

Galéria

Ez van

A hét embere

  • Kiemelten ellenőrizték a banánokat
    Kiemelten ellenőrizték a banánokat
  • Sokan vették igénybe a nyelvvizsga támogatást
    Sokan vették igénybe a nyelvvizsga támogatást
  • Nyugtató tablettákat foglaltak le Röszkén
    Nyugtató tablettákat foglaltak le Röszkén
  • Porig égett egy varroda Kunbaján
    Porig égett egy varroda Kunbaján
  • Olcsóbbak lesznek a hazai zöldségek
    Olcsóbbak lesznek a hazai zöldségek
  • Pénzügyekkel kapcsolatos honlapot indít a kormány
    Pénzügyekkel kapcsolatos honlapot indít a kormány
  • Növelik a gazdaság teljesítését a fesztiválok
    Növelik a gazdaság teljesítését a fesztiválok
  • Sokan kaptak otthonteremtési támogatást
    Sokan kaptak otthonteremtési támogatást

Eseménynaptár

  • Novák: már több mint százezer család vette fel a csokot
    Novák: már több mint százezer család vette fel a csokot
  • Orbán: Magyarország kész az európai-kínai kapcsolatok fejlesztésének előmozdítására
    Orbán: Magyarország kész az európai-kínai kapcsolatok fejlesztésének előmozdítására
  • Ellenőrzés - jól vizsgáztak a banánok a teszten
    Ellenőrzés - jól vizsgáztak a banánok a teszten
  • Távozik - lemondott a Srí Lanka-i országos rendőrparancsnok
    Távozik - lemondott a Srí Lanka-i országos rendőrparancsnok