A Csernobil az a sorozat, amit egyszer mindenkinek látnia kell
A Csernobil az a sorozat, amit egyszer mindenkinek látnia kell
A Csernobil az a sorozat, amit egyszer mindenkinek látnia kellRejtély, hogy miért éppen harminchárom évvel a baleset után döntött úgy az HBO és a Sky, hogy minisorozatot forgatnak a csernobili atomerőműben és körül történtekről. A lényeg azonban csak annyi, hogy az ötrészes, egyenként nagyjából egyórás epizódból álló sorozat elkészült, és néhány napja az utolsó részt is levetítették. Sokan már most a valaha készült legjobb sorozatnak tartják, szinte minden szakportálon a maximális környékére értékelik úgy a nézők, ahogy a szakértők is (IMDb 9,7; Rotten Tomatoes 96%). A Csernobil (eredeti címén Chernobyl) ha nem is a legjobb, de mindenképpen a legfontosabb sorozat lett.
Erről szól a Csernobil
A sorozat sok minden más mellett egy nagyon komoly tanmese is, melyben a hazugság, a dilettantizmus és a szervilizmus tort ül Csernobilban, a levét pedig az egész világ, de leginkább Európa issza meg. 1986. április 26-án hajnali 1 óra 23 perc 45 másodperckor röviddel egymás után két robbanás rázza meg a Csernobil és Prpjaty települések között elhelyezkedő, hivatalosan Vlagyimir Iljics Lenin Nukleáris Létesítmény nevű atomerőmű 4-es blokkját. Később a szovjet propaganda nem engedi, hogy az ország egykori első vezetőjének nevét egy ilyen baleset mocskolja be, így terjeszti el széles körben a köznyelvben amúgy is csak Csernobilként emlegetett elnevezést.
A nukleáris balesetben nagy szerepe van az atomerőmű hibás tervezésének, de a tragédiához vezető események korrigálhatóak lettek volna, ha mindez nem párosul az éppen szolgálatban lévő vezető mérhetetlen kivagyiságával és arroganciájával. A katasztrófa napjára egy már többször kudarcba fulladt vészhelyzet-szimulációs tesztet időzítettek, melyet végül központi utasításra tíz órával eltoltak. Az erőmű így nagyjából fél napon keresztül csökkentett üzemmódban, vészhűtés nélkül üzemelt, a végül éjszakára halasztott teszt előkészítése során pedig a sorozatos rossz döntések és a tervezési hibák együttes hatása nyomán gőzrobbanás következett be.
A radioaktív felhő a kontinens nagy részét beborította, a legnagyobb szennyezést Fehéroroszország és Ukrajna kapta. A Szovjetunió az első órákban megpróbálta eltussolni a balesetet, később bagatellizálta a tragédiát, végül beismerte a történteket. A hivatalos szovjet jelentésekben a mai napig összesen 31 áldozat szerepel a csernobili atomerőmű-baleset kapcsán, a valós áldozatok számát egyes források 4 és 93 ezer közé teszik, de összességében több százezer ember halálát vagy súlyos megbetegedését okozhatta Csernobil.
Ilyen lett az HBO és Sky sorozata
Lehengerlő, a szó legszorosabb értelmében. Mivel a sorozat leginkább a történelmi dráma kategóriába passzol, így nagy fordulatokat nem rejt, vagyis csak azoknak, akik kevésbé ismerik a történteket. A készítők nem bajlódnak felvezetéssel, előzményekkel, nincsenek idilli képek, hanem az első percekben bekövetkezik a katasztrófa, és innentől együtt sodródunk a főszereplőkkel. Egyszerre lenyűgöző a tudósok felkészültsége és azonnali megoldásai a helyzetre, ahogy gyomorba vágja a nézőt a politikusok és pártfunkcionárisok, vagyis a rendszertől függők hozzá nem értése, mely már az első pillanatoktól kezdve emberéleteket követel. A sorozat főszereplője, Valerij Legaszov (Jared Harris) határozza meg jól a kezdetben percről percre, kronológiai sorrendben, később ennél nagyobb léptékben haladó eseményeket:
Valami olyannal van dolgunk, ami még sosem fordult elő ezen a bolygón.
A tudósoknak nem csak a reaktorban történt balesettel és a helyzet azonnali megoldásával, a károk minimalizásával kell megküzdenie, hanem azokkal is, akik a szőnyeg alá akarják söpörni a történteket. A sorozat egyik fontos tanulsága talán éppen az, hogy milyen következményekkel járhat, ha nem megfelelően felkészült embereket ültetnek felelős pozícióba. Világosan kirajzolódik, hogy amíg a párt érdekeit kell mantrázni, addig semmilyen gond nincs, de amikor egy valós vészhelyzetben felelős vezetőként kellene döntéseket meghozni, az előzményekért felelősséget vállalni, akkor mindenki csak a másikra mutogat és a saját irháját menti. Az alkalmatlanság azonban mindig gyorsan kiderül, ezekre a szereplőkre pedig a sorozat készítői sem fecsérelnek sok időt, egyszerűen nem jelennek meg többet a történetben, a személyük teljesen mellékes lesz, hiszen nincs ráhatásuk az eseményekre. Jellemző példája ennek az amúgy fiktív tudós, Uljana Komjuk (Emily Watson) és egy vezető politikus beszélgetése néhány órával a tragédia után:
– Csernobilban baleset történt, de biztosítottak róla, hogy nincs gond.
– Én pedig azt mondom, hogy van.
– A saját véleményem jobban tetszik.
– Én atomfizikus vagyok. Mielőtt ön főtitkárhelyettes lett, egy cipőgyárban dolgozott.
– Így van, cipőgyárban dolgoztam. De most én vagyok a vezető.
Attól, hogy hitelesen ábrázolja a három évtizeddel ezelőtti eseményeket, még lehetett volna rossz sorozat a Csernobil. Ami azonban a széria igazi erejét adja, az a hangulat. Az amúgy korábban Stakka Bo néven popsztárként világhírű rendező, Johan Renck első komolyabb munkája lett ez a minisorozat. A svéd származású filmes a lehető legkevesebb Hollywoodot csempészi a megvalósításba. Pontosan értette azt, hogy a történet eleve annyira drámai, hogy nincs szükség további feszültségkeltésre. Vagyis szerencsére nincs a sorozatban például drámai zene, csak annyi, amennyit a történet éppen megkíván. Bár egyes jelenetek bőven kimerítik a horror fogalmát, itt sem az a cél, hogy a néző megijedjen, vagyis azok a pillantok sem érnek senkit váratlanul, amikor egy-egy végső stádiumos sugárfertőzött beteg kerül a képernyőre, hanem gondosan előkészíti a rendező, és Craig Mazin forgatókönyvíró a terepet. Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy korrekt a sorozat, a fikciós elemek mellett megpróbál a végletekig ragaszkodni az akkor és ott lezajlott eseményekhez.
Ettől függetlenül az első percektől a néző végig kényelmetlenül érzi magát, legszívesebben magzatpózban nézné azt, ami a képernyőn zajlik. Éppen ezért is lett az a cikk címe, hogy ezt a sorozatot egyszer mindenkinek látnia kell. A Csernobil ugyanis egy olyan történelmi dráma, mely a lehetőségeihez képest lebilincselően mutatja be az 1986-ban és utána történteket, így akit csak egy kicsit is érdekel, hogy mi történt akkor és ott, alig ezer kilométerre Magyarországtól, annak a dokumentumfilmek mellett egyszer mindenképpen rá kell szánnia magát erre a sorozatra. De csak egyszer. A Csernobil ugyanis mindemellett pont az a sorozat is lett, amit a többség valószínűleg csak egyszer lesz képes végignézni, de valószínűleg soha az életben nem akarja majd újra elővenni egy-egy unalmas hétvégén.
Nincsen kritika negatívumok nélkül. Megmagyarázhatatlan, miért érezték úgy a készítők, hogy a sorozat eredeti nyelve ne az orosz legyen. Az első pillanattól kezdve furcsa a nyolcvanas évek tipikus szocialista díszleteiben az egymás között angolul beszélő szovjeteket nézni. A nyelvi probléma csak fokozza, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból mindezt még tipikus orosz-angol akcentussal is teszik, kizárólag a korabeli rádiós és tévés bejátszások maradtak meg az eredeti nyelven. Ebből a szempontból lehet, hogy szerencsésebb a Csernobilt magyar szinkronnal nézni. És még valami: ugyan a casting parádésra sikerült, de talán a legismertebb szereplő, Mihail Gorbacsov kiválasztására, de legalábbis a maszkírozásra kicsivel több időt is fordíthattak volna.
Mindeközben például a Litvániában és Ukrajnában forgatott sorozat helyszíneit elképesztően jó érzékkel választották ki. Amikor éppen nem a tragédia helyszínén járunk, hanem az erőmű szomszédságában épült Prpjatyban zajlanak az események, mindenki könnyen ráismerhet a tipikus szocialista városrendezésre. A nyolcvanas évek gömb alakú mászókája, a jellemzően négyemeletes, kertvárosinak szánt panelházak, az autók és a ruhák mind-mind roppant ismerősek, és leginkább az egykori keleti blokkból származó nézőkben erősítheti azt a húsba vágó érzést, hogy ez tulajdonképpen velünk történt. És mi van, ha újra megtörténik?
Mert talán ez Csernobil legnagyobb tanulsága: az emberiség harminchárom évvel az atomkatasztrófa után sem oldotta még meg maradéktalanul a helyzetet, a következmények évezredeken keresztül itt lesznek velünk, de ennél is fontosabb, hogy látszólag alig tanultunk valamit az eseményekből. Az HBO sorozata után talán nem kell különösebb fantázia, hogy a néző némi hasonlóságot fedezzen fel a bolygó előtt álló klímakatasztrófa és az ukrajnai balesethez vezető út, majd annak kezelése között. A sorozat végén teszi fel a KGB vezetője azt kérdést, ami akár az egész tragédia mottója is lehetne, de ezek alapján még ma is bőven aktuális:
Miért kéne olyasmi miatt aggódni, ami nem fog megtörténni?
