Ne féljünk az óriás tőrösdarázstól!Ne féljünk az óriás tőrösdarázstól!
Hazánkban a tőrösdarazsak hat faja található meg, mely közül az óriás és a sötétszárnyú tőrösdarázs tűnik a legijesztőbbnek méreténél fogva. Az óriás tőrösdarázs Európa legnagyobb darazsa, egyben kontinensünk legnagyobb hártyásszárnyúja.
Főként kontinensünk déli felén terjedt el. Nősténye sárga fejű, negyvenöt milliméter hosszú (de elérheti az öt centimétert is), a hím pedig fekete fejéről és körülbelül harminc milliméteres méretéről ismerhető fel.
Nagysága mellett riasztó lehet fekete, sűrűn szőrözött teste, tüskés lábai és hangosan zúgó repte miatt is.
A látvány ellenére nem kell félni tőle, mert az emberre ártalmatlan. Csak akkor használja a fullánkját, ha már nem lát más kiutat. Alapjáraton nem agresszív, sőt, inkább félénk: ha megpróbáljuk elhessegetni, hallgat a kérésre. Szúrása nem veszélyes.
Magyarországon védett rovar, eszmei értéke ötvenezer forint.
A sötét szárnyú tőrösdarázs kisebb, mint az óriás tőrösdarázs, és szintén nem veszélyes az emberre. Csak akkor csíp, ha megfogjuk, szorongatjuk (rálépünk).
A tőrösdarazsak csípése kevésbé kellemetlen, mint a lódarázsé, és allergiát / hosszan tartó szövetgyulladást sem okoz. Igaz, hogy fájdalmas, amikor hatalmas fullánkja átüti a bőrt, de másnap már meg sem találjuk a szúrás helyét!
A hím tőrösdarazsak élete lényegében csak evésből, ivásból és szerelmeskedésből áll. A felnőttek egész nap a virágokon sütkéreznek és ízlelgetik a nektárt, párzáskor pedig kutatnak a nőstények után, hogy megtermékenyítsék őket. A nász után – létezésük lényegét megvalósítva, sorsukat bevégezve – elpusztulnak.
A nőstények – míg a hímek halálukon vannak - folyamatosan kutatnak megfelelő bölcső után utódaik számára. Ők ugyanis parazitoidok: ahhoz, hogy lerakják petéiket, gazdatestre van szükségük. (Mint az Alien-filmekben…)
Gyermekeik leendő otthonául szolgálhat például a cserebogárpajor, a szarvasbogár-, orrszarvúbogár-, rózsabogárlárva. Ezek főként a talajban, a korhadó fákban, vagy a komposztban találhatók meg.
Ezért döngenek nagy tömegben ilyen helyeken a tőrösdarazsak, s ezért számítanak a vegyszermentes rovar elleni védekezés nélkülözhetetlen elemeinek.
Elnyújtott S alakban boka- és térdmagasságban repkednek lárvákat keresve. Elsősorban lemezescsápú bogarak lárváját szemelik ki, mely mozgató idegdúcába beleszúrnak, megbénítják, s a mozgásképtelen áldozatba belepetéznek. Pontosabban: ráteszik petéjüket, mely kikelés után jól belerágja magát a gazdatestbe.
A lárva belülről eszegeti szép lassan bölcsőjét, a még élő pajort. Először a zsírtesteket fogyasztja el, majd egyre mélyebbre halad, és a létfontosságú szerveket támadja meg utolsóként – hogy minél tovább életben maradjon a „háza”.
S pont ezért nem öli meg a gazdaállatot a darázs: hogy minél tovább friss, élő táplálékot biztosítson utódjának. Ha a „gyermek” befejezte az étkezést, vöröses gubót sző magának a gazdatestben, és ott telel át. Tavasszal bújik csak elő.
A logikusan gondolkozó olvasó e pontnál valószínűleg már rá is jött arra, hogy miért nem annyira fájdalmas a tőrözsdarázs csípése? Mert a méreg csupán arra hivatott, hogy megbénítsa a bogárlárvákat. Ellenben a félelmetes lódarázzsal, mely célja az, hogy hosszan tartó, intenzív fájdalmat okozzon, s a szúrással megtanítsa a „betolakodóknak”, hogy a fészkét el kell kerülni. A lódarázs egyébként szintén nem agresszív – hacsak nem zavarjuk otthona közvetlen közelében.
