Partly cloudy19 °C
2019. október 19. szombat Nándor
Menü

A fehérvári titkok raktárában jártam

Az Országos Könyvtári Napok eseményeit kutatva kapásból kiszúrtam a Vörösmarty Mihály Könyvtárban megszervezett XIV. Raktártúrát, amely az emberek számára ritkán látott könyvtári látnivalókkal kecsegtetett. Innentől kezdve adva volt a vasárnapi program, így belevetettem magam a könyvtár zegzugos, titkokkal átitatott kamráiba.

A könyvtárlátogatás - annak ellenére, hogy az olvasás nem feltétlenül tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé - viszonylag korán megjelent az életemben, ugyanis már első osztályos koromban tűkön ülve vártam, mikor engednek ki napköziről, hogy átfuthassam az iskola könyveinek széles tárházát. Aztán miután visszatértem néhány dinós könyvvel, persze, hogy én lettem a legmenőbb csávó a csoportban.

Kis idő után, ahogy megkezdtem gimnáziumi tanulmányai - érthető okok miatt - nem az olvasással ütöttem el a szabadidőmet, ám ahogy rám szakadt az első főiskolai vizsgaidőszak, ismételten elkezdtem ismerkedni a könyvek (na, meg a betűk) végeláthatatlan soraival. Ez a kapcsolat a szakdolgozat leadási határidejének közeledtével szorosabbra fűződött, aztán egy időre újra letettem a lantot.

Manapság - munkámból adódóan is - egyre inkább leköt az olvasás, ám hogy könyvtárban tegyem mindezt, még nem vett rá a lélek. Pedig ha tudnátok mennyi érdekesség található külső szemmel unalmasnak vélt épületben. Ott vannak például a raktárak, amelyek bizony a színfalak mögött találhatóak, és olyan titkokat rejtenek, amelyeket egy szimpla olvasó el sem tud képzelni.

Persze nem kell világrengető misztériumokra gondolni, de ha egyszer részt vettél raktártúrán, utána teljesen más szemmel fogjátok nézni a könyvtárakat. Vagy nem, de akkor nem figyeltetek eléggé.

Na, de kezdjük is az elején: rögtön a Vörösmarty Mihály Könyvtár bejáratánál egy felirat (Raktártúra) és a hozzá tartozó kedves hölgy, Varga Éva fogadott minket (aki amúgy már tizennégy éve vezeti be a kíváncsiskodókat a raktárak rejtelmeibe), majd miután minden vendég megérkezett, belevetettük magunkat a túrába.

Az első számú raktár az épület legfelső szintjén található, amelyet az úgynevezett székesfehérvári Sóhajok hídja (egyrészt, amire felér az ember nagyokat fog sóhajtani, másrészt raktárablakok híján ott fent levegőznek a könyvtárosok is) köti össze a második résszel. Az első szobában azon túl, hogy igencsak szűken helyezkedtek el a polcok (na, meg alacsonyan a plafon), megtudtuk, főleg szakkönyvek, téma és ETO-jelzet szerint felsorakoztatva: az első három szám a témát, a többi a szerző nevét jelöli. Király!

Utunk a helyi Sóhajok hídján át a kettes számú raktárba vezetett, amelynek végén kanyargós lépcsőkön jutottunk vissza a kölcsönző részhez. Tisztára, mintha a Harry Potterből ismert Roxfort lépcsőin kacsáztunk volna.

A következő raktárat az olvasótermeknél találtuk, amelynél kulcsra zárt ajtó jelezte, hogy itt bizony komoly gyűjteménnyel van dolgunk: a tároló helység két részből áll, amely főleg az 1800-as évektől megjelent napilapok paksamétáiból állt. Mint megtudtuk, az ide kerülő lapokat három részre osztják: van, amiket rövid időn belül selejteznek, van, amiket csak három hónapig őriznek meg, és van, amiket ezután bekötnek, és mennek is a polcra.

Apropó polcok, a raktárban fura vasszekrények, azokon belül pedig mikrofilmek is találhatóak: segítségükkel az olyan folyóiratokat leshetjük meg, amelyek nincsenek meg nyomtatott formában.

Miután ismételten elhagytuk az épületet, meg sem álltunk az igazgatóságig, ahol három újabb raktárat csodálhattunk meg: először a legmélyebb termet látogattuk meg (pinceraktár), ahol rögtön szemet szúrtak a gurítással mozgatható polcok. Ha lehet ilyet mondani, ez a raktár tetszett a legjobban. Itt mechanikus raktározási rendszer szerint, nagyjából egyforma magasságban találhatóak a könyvek: az A-betűvel kezdődőek a legkisebbek (miniatűr könyvek), de vannak E-betűsök is, amelyek akár harminc centiméter vastagok is lehetnek. Ezek közül láthattunk mi is egyet, név szerint egy 1873-as az aradi vértanúk emlékére készült alkotást.

Miután visszalépkedtünk a földszintre újabb raktárba nyerhettünk bepillantást, amelynek ajtaján fekete-fehér kép mutatta, hogyan használták régen az emberek a könyvtárakat.

Így kölcsönöztek régen könyvet az emberek: leadták a listát, és a könyvtáros hozta is az alkotásokat (Fotó: Tóth Gabriella)
Így kölcsönöztek régen könyvet az emberek: leadták a listát, és a könyvtáros hozta is az alkotásokat (Fotó: Tóth Gabriella)

Belépve a helységbe első blikkre semmi érdekeset nem láttam, majd idegenvezetőnk felhívta a figyelmet a sarokban található réginek tűnő liftre, amellyel - ipari műemlék létére -, mind a mai napi mozgatják a könyveket. A szintek csengőjelekkel kommunikálnak egymás között, így minden könyvtáros tudja, hogy éppen mikor, hol jár vagy hova tart a felvonó: ha lefele szeretnék küldeni az olvasnivalót, akkor hosszan nyomják a gombot, ha fel, akkor röviden, ha a kettes szinten lesz a végállomás, akkor két rövid, ha az olvasóteremben, akkor három rövid a megfelelő jelzés.

A felvonót mind a mai napig használják (Fotó: Tóth Gabriella)
A felvonót mind a mai napig használják (Fotó: Tóth Gabriella)

Az utolsó raktár egy szinttel feljebb található, ott főleg szépirodalmi alkotások vártak ránk. Rövid szemlélődés után egy (ami inkább három) lájtos játékkal búcsúztunk: első körben meg kellett találjuk kedvenc írónk könyvtári betűjelét, majd karikatúra alapján kellett beazonosítanunk a szerzőt, és a kódját, végül pedig idézetek alapján kellett kisakkoznunk, hogy a megadott idézetek, mely könyvekből származtak. Mit mondjak? Az utolsó feladat igencsak megizzasztott.

Összességében igencsak tanulságos élményekkel gazdagodtam, és azt kell mondjam, hogy egyszer mindenki vegyen részt egy vérbeli raktártúrán.

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Most olvassák

Ez van

A hét embere

Eseménynaptár