Hogy élik meg a bezártságot a gyerekek?Hogy élik meg a bezártságot a gyerekek?
Élet egy autista kisfiúval
Nagy Róbertnéék három és felen laknak egy negyvenhárom négyzetméteres panellakásban. A feledik családtag a kutyájuk, akire „szőrös gyerekként” tekintenek. A kisfiuk, Robi kilenc éves és autista, akinek a betegségéből fakadóan a négy fal közötti élet különösen nehéz.
„Azt vettem észre, hogy a mostani helyzet egyre jobban frusztrálja a fiamat, mert ő tényleg nem megy sehová. Legfeljebb a ház köré a kutyát viszi le sétálni egy rövid időre este, amikor már kevesebben vannak az utcán. Hiányzik neki az a fajta kötöttség, amit az iskola ad. Próbáljuk pontosan tartani a napi rutint, de nem egyszerű. Reggelente nehezebben kel fel és ül oda a számítógéphez tanulni” – fejtette ki Robi édesanyja, majd hozzátette: egy pici lakásban egy ekkora gyerek nem tud szaladgálni, focizni, hiába lenne rá igénye.
A nagymama ugyan kertes házban él, de mivel vigyáznak rá, ezért most nem látogatják. Egy szobabicikli talán könnyítene a helyzeten, de a családnak jelenleg erre nincs anyagi kerete. Robit szabadidejében a színezés, a kártyázás és a mese egyre kevésbé köti le, így az édesanyjának a főzés és a háztartási munkák elvégzése is kihívást jelent.
A kisfiúnak hiányzik a közösség. Egy osztálytársával szokott online beszélgetni, akivel egyre kevesebb a közös témájuk, mivel nincsenek új, közös élményeik. Anyukája szerint Robi ettől csak frusztráltabb lesz. Az iskola, ha csak távolról is, de a lehetőségeihez képest támogatja a családot. Igénybe vették már az iskolapszichológus segítségét is, hogy a szélsőséges indulatokat megpróbálják valahogy kezelni. A család ezért is reménykedik benne, hogy minél hamarabb visszaáll az élet a régi kerékvágásba.
Kreatívan harminckét négyzetméteren
Az otthonmaradás nemcsak a nagyobbaknak okoz gondot, hanem a kisebbeknek is. Gálicz Boglárka férjével és másfél éves kislányával, Lujzival egy harminckét négyzetméteres belvárosi lakásban töltötte az elmúlt heteket.
„Bár még gyeden vagyok itthon, de a koronavírus hatására a mi életünk is megváltozott. Szinte teljesen eltűnt a szabadban töltött időnk, ami nagyon fájó, mert szeretünk kirándulni, eddig szinte minden hétvégénket valahol kint töltöttük. A változást a kislányom is érzékeli. Naponta többször hozza a kis cipőjét, a kabátját, amivel azt jelzi, hogy kikívánkozik a szabadba. Ilyenkor próbálom egy-egy saját készítésű, filléres játékkal elterelni a figyelmét.” – mondta Boglárka, aki a karantén ideje alatt naponta készít valami apróságot, jellemzően alvásidőben. – „A bezártság rengeteg kreatív energiát szabadított fel bennem. Folyamatosan keresem az interneten azokat a játékokat, amikkel egy másfél-két éves gyerek is el tud játszani, és pár perc alatt, itthoni alapanyagokból is el lehet készíteni.”
Mivel a kislány leginkább a „molyolós, pakolós játékokat” szereti, ezért egyik nap Boglárka egy mosdószivacsba réseket vágott, amibe különböző méretű gombokat tett. Azokat kellett a kislánynak egyenként kiszedni. Boglárka már tésztaszűrőből is készített játékot. Egyszerű zseníliadrótot vágott ketté. A végét visszahajtotta, hogy ne legyen éles, és azokat kellett a lyukakba bedugdozni.
A filléres, saját készítésű játékoknak nagy becsülete van! A kislány többet játszik velük, mint a hagyományos „boltiakkal”. A szöszhengerre ragadt pomponok leszedegetését eddig legalább ötször játszották újra: „Szinte bármelyik írószer- vagy kreatív boltban pár száz forintért be lehet szerezni egy-két hozzávalót, amit aztán többször is felhasználhatunk.”
A kislány mozgásigényének levezetése már egy másik történet. Boglárkáék hetente jártak tornára, de jelenleg a foglalkozások szünetelnek: „Építettem Lujzinak egy házi akadálypályát. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Például ruhaszárítóra raktam egy plédet, azalatt, aztán meg a seprűnyél alatt kellett átbújni vagy a puffra felmászni. Délutánonként le szoktunk menni egy rövid időre a társasház közös udvarára. Szerencsére az utolsó pillanatban még sikerült vennünk egy homokozót. Mivel ő az egyetlen pici gyerek, ezért ez nem okoz gondot. A szomszédok is nagyon rendesek, mert vagy nem jönnek ki, amikor mi kint vagyunk, vagy az ajtajukban megállnak és csak messziről váltunk néhány szót.”
Boglárka ugyanakkor egy kicsit aggódik: a kislánya eddig közvetlen, barátságos volt a többi gyerekkel, felnőttel, attól tart, nehogy ez most a visszájára forduljon.
