Fair8 °C
2020. február 21. péntek Eleonóra
Menü

Kastélyok és életek – a két szomszédvár: Sárpentele – 1. rész

Kastélyok és életek – a két szomszédvár: Sárpentele – 1. rész
A templom udvara a Széchényi család temetkezési helye lett, amit Sárpentele lakossága tiszteletben tart, és őrzi a gyöngyszemnyi temetőt (Fotó: nzp)

Sárpenteléről ma először a Széchényik jutnak eszünkbe. Pedig őket megelőzően élt itt egy nemes család, mely botrányos életével hagyott nyomot az utókornak.

Úrhida és Sárpentele a török idők után a Farádi Vörös család birtokába került. Úrhida hajdani kör alakú templomának sírboltja őrizte az első birtokosokhoz tartozó Farádi Vörös Zsigmond főispán földi maradványát. A család a birtokon szőlőt telepített, hatalmas borpincéket vájt a földbe, és Pentelén kis templomot szentelt fel Isten dicsőségére. A régi Úrhida és Sárpentele két magaslatán – egymástól pár száz méter távolságra – egy-egy kúriát emeltek. Itt éltek rossz viszonyban a főispán fiai, Farádi Vörös László és Károly. A családi viszálykodás odáig fajult, hogy időnként puskával átlőttek egymás ablakába. Történetük nem veszett a feledés homályába. Bár a fivérek egyike, Károly már 1799-ben elhunyt, és a pentelei birtok is nemsokára gazdát cserélt, Vörösmarty Mihály 1831-ben A két szomszédvár című elbeszélő költeményében még megörökíthette az egymás ellen folytatott esztelen háborút, sőt majd egy évszázaddal később, 1924-ben a Napkelet című lap egyik számában egy Tolnai Vilmos nevű újságíró is felidézte az ősi ellenségeskedés emlékét.

Széchényi Viktor gróf nagyatyja, Széchényi Lajos 1826-ban megvásárolta a Farádi Vörös család úrhidai–sárpentelei birtokát. Farádi Vörös Károly kúriája a Károly-dombon állt, helyén sokáig már csak törmelék volt látható. Feltöltött pincéjét 1910-ben Széchényi Viktor találta meg és tárta fel. A kis sárpentelei templom kriptáját is Széchényi Viktor állította helyre 1908-ban, melynek alkalmával a hetedik koporsó halottjában beazonosította Farádi Vörös Károlyt, a két szomszédvár egyik főhősét. A Széchényi család Farádi Vörös Károly fivérének, Farádi Vörös Lászlónak kúriájába költözött be. Az egyik uradalmi épületet most is Lacinak nevezik. E birtokon élt Széchényi Viktor főispán, és itt nevelkedett fel fia, a nagy vadász és író Széchényi Zsigmond.

 Az egykori hatalmas borospincét megkímélte az idő, és új tulajdonosa szép borokat rejt kereszt alakú tárnájában, míg a szomszédos erdő jótékonyan fedi a Lacinak becézett épület romjait (Fotó: nzp)
Az egykori hatalmas borospincét megkímélte az idő, és új tulajdonosa szép borokat rejt kereszt alakú tárnájában, míg a szomszédos erdő jótékonyan fedi a Lacinak becézett épület romjait (Fotó: nzp)

Vörösmarty Mihály kis fantáziával megszínezve romantikus elbeszélő költeményt farigcsált a történetből a kúriákat váraknak feltüntetve. Egy csipetnyi Shakespeare is felsejlik a Rómeó és Júliából. Történetünk középpontjában két család, a Sámsonok és a Káldorok esztelen öldöklése, ennek nyomán a bosszú, mint örök érzés állt, melynek legvégül a család ártatlan tagjai is áldozatul estek. Semmi nem hozza meg az elégtétel érzését, a lelkifurdalás az utolsó családtagot is elpusztítja. Vér, halálnak hörgése, a hideg vasnak húsba merítése, könyörtelenség és konok bosszúvágy, a magára maradt szűz leány iránti férfiszánalom és a borgőzös önsajnálat érzései kavarognak a hold- és csillagfényes éjszakák díszletei között. A felbőszült bika fújtatása erőtlen lehelet Vörösmarty soraihoz képest, még a szívverésünk is meg-megáll a szabadjára engedett érzések súlya alatt. Székesfehérvár határában játszódik a dráma. Engedjék meg, hogy a költő verssorainak felhasználásával, szabad fogalmazásban meséljem el ezt a romantikus, véres történetet.

A Sár róna vidékén, ahol a földet korholgatva röpül a fecske kis férgekre s fűben pihenő bogarakra vadászva, messze völgyeiben maradozva folyik a Sár, habjai közt resten nyújtózik az omboly, partja buzogánnyal és suhogó náddal koszorúzva tekerge, ahova vad fiait a csörgő réce vezette s a szárcsa merengeni kedvelt, és messze csillog a víz tükre. Úrhida dombján a Káldorok, Pentele dombján a Sámson vérsége vert tanyát. Két ház volt régtől szomszéd a rónahatáron, régtől ellenség, dühös és békülni tudatlan. Fiúról száll fiúra harag s nem szűnt rombolni. Megtorlatlan ölések adtak ölésre okot vég nélkül. Nem tette szelíddé őket sem nyájas szerelem, sem férfi barátság. Szüntelenül lobogott a fekete zászló, új bajra hívás rémkürtje rivalgott.

Sámson fia, jó Tihamér hazatérve messzi távollétéből, üresen, feldúltan találta a szülői házat. Az ifjú László királyhoz ment, a kunhoz, kun hölgyek szeretőjéhez, magyaroknak urához, s lelte Fehérvárott fénylő sok nagyja körében. És így szólt: épen hagytam el a házat, hol apámmal öcséim éltek örömdúsan, s tán óhajtoztak utánam. Mostan pedig a ház s puszta üres, örök komor éjszaka nyomja lakóit. A szomszéd Káldor szerzett nekem ennyi keservet. Kérlek azért, megengedd, hogy viadalra kihíjam egyenként vérem dúlóit. Aki tán élve marad s engem megöl, annak bár gonoszat tett is, legyen érte bocsánat örökre. Így könyörgött Sámson ház fia, jó Tihamér a királyhoz.
Szánakozással így szólott László, magyarok szép ifjú királya: Sámson, ha szíved sürget, s gyönyöröd van benne vasaddal venned igazságot, hírlőt küldök ki ezennel: Káldor népét viadalra kihíja egyenként. S tüstént gyors követét, Kadártát küldte a sági mezőre.

Ságon azonközben poharak közt telt zajosabb éj. Lobogott a kályhavilág s tág öblű teremben görnyedezett nagy tálak alatt a hosszú cserasztal. Kevélyen jött maga Káldor elől. Eljöttek utána két elsőbb fiai, Petur és Ipoly, délcegek. Mindkettő apjára ütött. Vidoran lépkedtek utána Káldornak s lobogott az erő vad lángja szemeikben. Jött aztán a méla Simon, halovány magas ifjú, legkésőbbi fia Káldornak. Mindezek a bő asztalhoz járultak. Káldor hajadonja belépett. Atyja óva külön nevelé, s tilalom vala szólni előtte harcai sorsáról. Így a gyenge leány felnőtt a férfiseregnél, s míg azokat harag és gyűlölség vitte, szelíden ő béke és nyugalom karján növekedve kifejlett gyermeki napjaiból. Megszokva szeretni és szeretve lennie. Hítták szép Enikőnek.

Kezdődjék az evés, majd víg poharakra kerülve a sor, erőt vőn a szilaj élet kedve. Minden arc kiderült. Káldor fölkelt és csendet kérvén ily szózatot ejté: eskü, hogy a titkot ki-ki híven rejti halálig, Sámson háza dúlásáról nem vallja tudását.

Még ittak, mikor a kapunál rézkürt szava hallott és a lakomát félbeszakasztá. Kun László királynak hírlője jött, Kadárta. Ti valátok, akik az éjnek leple alatt gyilkoltatok! Káldor kevély mosolyogva így szólt: sajnáljuk, hogy az elkeserült ifjú szíve minket vádol. Ölni nem óhajtok, ha kívánja, baráti leendünk.

De Sámson fiát, Tihamért a bosszú megtartotta erőben és az ölések napja beállt. Még csend volt Ságon, mikor a zárt vaskapu táján megjelenék Tihamér, és azt buzogánnyal ütötte. A sági lapályon nézett vívásra helyet, temetőt a Káldoriaknak. Jött a kijelölt bajvívó, Sundó, talpig vasban. Kevély elbíztában Tihamérra suhantá a kopját. De koppanva félre, nagy rengés közt a földbe fúródván. Tihamér hamar eszmélt tompa nyugalmából és két kopja után nyúlt. Sundó vas térdét éré legelőbb a kopja, befúrván gyűrűs kapcsa fölött s a fájó csontig eresztvén szomjas acél végét. Ime, suhant sebtében utána a másik gerely és behatott nagy melle vasába. S méregből s fájdalma miatt már nem nyöge Sundó, hanem ordított, mint a fene vad, szaladásnak eredten. Tihamér pedig őt kegyelem nélkül pusztítani kezdé. S karddal barna fejét elválasztotta nyakától. Jó Tihamér még aznap kétszer harcolt a sági fenyéren, s még Káldor két szolgájának sínylette halálát. A leütött fejeket kapujára kitűzte. Rémületes látvány volt ez a néző Káldoriaknak.

A kis pentelei templom kriptája őrzi a templomalapító főispán és gyilkos szándékú fiai, szelíd természetű lányai földi maradványait a Széchényiek jóvoltából (Fotó: nzp)
A kis pentelei templom kriptája őrzi a templomalapító főispán és gyilkos szándékú fiai, szelíd természetű lányai földi maradványait a Széchényiek jóvoltából (Fotó: nzp)

Ült aztán vacsorájánál Sámson fia, Tihamér, várva a harc folytatását. Az ifjú Káldorok egymást nem sejtve a Sámsonok dombjához siettek. Petur jött be elsőként, a kapu két szárnyát betéve s elzárta rudakkal. Jött ezalatt Ipoly a túlsó kapun. Bezárá a kaput ő is. S vakon a bosszútól, mely dúla lobogva szívökben, testvér a testvért ellenségének vélte. Mindkettő sietőn a tér udvarra kijutván, jelszavakat váltvák, viadalmasan összerohantak. Leterült Petur öccse vasától, elhullott Ipoly is bátyjától véve halálos szúratokat mellén. A dobaj és a fegyveri csengés fölverték Tihamért. Örvendj boldogtalan árnyék: s lábam előtt a két Káldornak vére patakzik! Eljött a hajnal, szomorúság hajnala Ságon, harcszerető fiait Káldor nem lelte, de láta vérbe borúlt fejüket kapuján a sámsoni várnak. Tihamér őtet sokáig nem hagyta tűnődni, dönge szüntelen súlyos ütéseitől a vert kapu. Nem hagya nyugtot, nem bánatra időt. Káldor szolgái esének, mint dér-vette levél a sági fenyéren. Mindennapi harcban dúla halál s lebegett enyészet. Káldornak lelkét elhagyták büszke reményi. Földben vala dísze hadának. S még épen Tihamér!

Szökve kijutva harcol már legkisebb fia, Simon is. Küzd hevesen nagy erővesztéssel, csapongva majd itt, majd meg amott mint a láng, ostromot újít. Egy vágás által ketté van szegve sisakja. És keze, mely védné, pazarolt erejében alább száll. A már-már elesendőnek még egyszer az élet képe hízelkedik. „Szüntesd meg, Tihamér, egy pillanatra csatádat. Éltem enyész, mint a párák játéka. De ha van még emberi lelked s isten képe alá nem rejtél farkasi szívet, és ha keresztény vagy, ha bízol valahára, reménnyel állani isten előtt, könyörülj az erőtlen árván, elhagyatott Enikőn. Úgy áldjon meg az ég, amint hozzája kegyes léssz!” Tihamér nem örült dőlt ellensége halálán. Ifjúsága és szelíd szózatja szívére hatottak. Téged ugyan Káldor, nyugalomnak adott ma ezen kar. Vajha ez életben ne találtuk volna föl egymást. Vagy te ne lennél káldori faj, vagy én sámsoni vér. Békén lakhattál volna körülem, s vétkemből soha még szellő sem bántana!

De közelgett Káldor s földobbant a föld siető lépteire. Megállt kissé, váltva nézett halálszemmel öldöklőjére s fiára. „Sámson, te vad, fene vadnál rettenetesb vagy. Mikor én házadra ütöttem, mámor közt töltém lelkemnek régi haragját, s hogy berekeszthessem munkámat, egy óra elég volt. De te szünet nélkül csapkodsz, jössz reggel, délben, az estve meg nem hűti dühöd lángját. Légy átkozva örökre, utált és gyűlöletes vér! Tihamér választ adva mondván: Káldor! El ne feledd, két háznak híre kezünkben: Sámson, vagy Káldor: váljék el még ma örökre.”

Alkonyodék. Ság kapuján Tihamér jelt ad hangos ütéssel. Hallá s megdöbbent Káldor. Utoljára vonult a terembe, hol fegyverei függtek. Azokból néze meghorpadt vérte helyett épet. Elülről nap ragyogott mellén, vállát két sárga oroszlán födte kapocsképen, sisakát jegyzette magas toll. Mindezeket hajdan a Sámson család hordozta csatáin, s már régen függöttek háza faláról. Rablólag orozta magához. Mennie kell s csak ez egy viadalban van menedéke. Halld Enikő! Míg oda vívandok, utánam erősen a kaput elzárjad s ki nem nyisd, míg fegyvereimben engem közelíteni nem látsz!”

Elhullott Káldor. Elhalt a gyászok szerzője, kinyúlt a sági fenyéren. A győző pedig a véres kardot fölemelvén: Hála bosszúálló isten! Ellenségeim elhaltak fene harcban előttem és most az utolsónak vérét nyújtom föl. Leveté fegyvere súlyát és visszarabolt örökét öltötte magára helyette. S amint végigment a sági fenyéren, a Holdnál napviselő melle sértetlen ragyogott.

Legboldogtalanabb Enikő, Káldornak vélte! Keblére omolt, és csókolta, könnyei hullatvá a jéghideg ércet s mint halovány bimbó csüggött vélt atyja nyakáról. Oh atya, megjöttél, nem vagyok árva, nem vagyok elhagyatott. Ságon szent béke lesz ismét! Eközt a várnak belső terméhez elértek. Ott pillog hamvadozó mécs, s gyenge világa derűt kölcsönöz az éji homálynak. És szép volt a lány. Tükör volt a test, a legszebb lélek alakja. A halovány bú csak vonzóbbá tette. Tihamér a sisakot fölütötte fején. Elhalva rogyott meg Szép Enikő. Lábai roskadoztak, szeme, mint a hamvadó tűz bújt pillái alá. Ájultan hullt le, s kedves arcától a vér látszott búcsúzni örökre. Szózata megszűnt, mint az ezüst húrnak a pengése. Őt Tihamér a sági mezőn sírjába letette s mint az elégett ház, állt szörnyű tettei végén.

Enikőt látta egyre. Őt látta a róna mezőn, a vári falak között s mert élve nyugtot nem lelt, maga ásta magának a lenyugasztó sírt és befeküdt megvárni halálát. Enikő ott sem hagyta nyugodni. Jött fiatalságában mosolyogva, gyönyörre csaló kép. Tihamér iszonyodva szökött ki helyéből. Ment bolygani és a sági vidék nem látá őtet azontúl. A két vár pedig omladozott, bús fészke bagolynak, s a viharok zordon hárfája, hol a rohanó szél nyílt kapuk és ajtók szárnyait verdeste falakhoz, s messze süvöltő dalt zengett a puszta határnak.

Ez történt hát – vagy valami hasonló – Fehérvár határában, mielőtt a Széchényiek Pentelén tanyát vertek.

Kapcsolódó cikkek

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Most olvassák

Ez van

A hét sztorija

Eseménynaptár

  • LAZA MORGÁS - játszani hívja a felnőtteket a Szent István Király Múzeum
    LAZA MORGÁS - játszani hívja a felnőtteket a Szent István Király Múzeum
  • Házasság Hete - Berecz András mesemondó estje
    Házasság Hete - Berecz András mesemondó estje
  • Önismeret a mindennapokban - Tóth Tamás esperes-plébános elmélkedése Kisfaludon
    Önismeret a mindennapokban - Tóth Tamás esperes-plébános elmélkedése Kisfaludon
  • Megalakult a Nemzeti Kulturális Tanács
    Megalakult a Nemzeti Kulturális Tanács
  • Bevált - népszerűek az elővárosi éjszakai vonatok
    Bevált - népszerűek az elővárosi éjszakai vonatok
  • Nyílt napot rendez leendő munkavállalóknak a XOMOX Magyarország február 21-én
    Nyílt napot rendez leendő munkavállalóknak a XOMOX Magyarország február 21-én
  • Fogorvosi szolgálatok - megkapták az ígért kiegészítő támogatást
    Fogorvosi szolgálatok - megkapták az ígért kiegészítő támogatást
  • Lövöldözés Hanauban - holtan találták a feltételezett tettest
    Lövöldözés Hanauban - holtan találták a feltételezett tettest
  • Berlinale - Jeremy Irons lesz a filmfesztivál elnöke
    Berlinale - Jeremy Irons lesz a filmfesztivál elnöke